Miért tartunk vissza dolgokat? Él bennünk egy félelem, hogyha semmit nem tartunk vissza, ha mindent odaadunk, nem marad semmi, amit majd odaadhatnánk. Ezért csak részleteket adunk, és lóbáljuk a mézesmadzagot. Rejtélyesek akarunk maradni. Ha nem engeded, hogy a másik belépjen teljes lényedbe, és egészen megismerjen, ezt azért teszed, mert félsz, ha egyszer egészen megismer, elveszíti az érdeklõdését irántad. Néhány sarkot elzárva tartasz önmagadban, hogy a másik találgathasson: "Mi van azokban a sarkokban? Mit tudsz még adni?" És tovább kutat, keres, gyõzköd , csábít... És a másik is éppen így visszatart. Valami állati gondolkodás van emögött, hogy ha a rejtély egyszer ismertté vált, akkor véget is ér. Szeretjük a rejtélyeket, szeretjük az ismeretlent. Ha megismertük, feltérképeztük, felmértük, akkor vége! Akkor mi marad belõle? A kalandvágyó elme más nõ, más férfi után kezd érdeklõdni. Ez történik millió férjjel és feleséggel: teljesen egymásba tekintettek - vége! Így a másiknak már nincs lelke, mert a rejtély már nincs ott többé - és a lélek a rejtélyben él. Ezt a logikát követik. De ha valóban független vagy, ha megadod magad a szeretet istenének, akkor egészen kitárhatod lényedet És ebben a kitárulásban eggyé lesztek. Amikor két ember megnyílik, megszûnnek ketten lenni. Ha eltûnnek a falak, egyetlen szoba marad. És ebben rejlik a beteljesülés. Ezt keresi, erre vágyik, errõl álmodik, ez után sóvárog minden szerelmes. De ha ezt nem érted meg, továbbra is rossz irányban keresel-kutatsz .