Olyan hirtelen csöppentem bele az anyaság minden napjaiba,hogy szinte fel se tûnik hogy közben elfelejtek nõ lenni. Reggel felcoffolom a hajam,nekj esek a takarításnak közben a gyerekeket ellátom. Persze nem esik nehezemre de a robotgép üzemmód elég fáraszto dolog ha egy olyan párod van aki nem segít szinte semiben. Mindig is anya akartam lenni,es jo anya vagyok. Volt egy rossz képem ami miatt megfogadtam hogy én nem leszek ilyen anya,a saját anyám és ehez tartom magam. De sajnos ugy néz ki a történelem ismétli önmagát és én is mint anyám is a gyerekek miatt tûr,nyel és várakozó álláspomtot vesz fel. De vajon nekem is 10 év utan jön meg a merszem lépni?... Hol van az a határ amikor már nem tudom azt nézni hogy a gyerekeknek kell az apjuk?... A magánynál csak a társas magány a rosszabb. Irigylem azokat akiknek boldog párkapcsolatuk van...