Agos Blogbejegyzései
Blogok:125

Korábbi bejegyzések -->
<<              >>

Boncasztalon A Parker

Agos - Boncasztalon A Parker
2013-04-07 01:03:17




Jennifer Lopez seggedelmével

Jason Statham véráztatta ámokfutásában semmi különleges nincs. A színész hozza formáját, ami rá annyira jellemzõ, amiért szeretjük. Az elõadott fapofájával be lehetne gyújtani, rezzenéstelen arcán érzelmek után kutatni reménytelen feladat. Színészi tehetségét illetõen páros lábbal rúgnák ki az alsó tagozat színjátszó szakkörébõl, annyira tehetségtelen efféle mókákban. Viszont elnyûhetetlen, nem teketóriázik a fegyverhasználattal, akkorákat üt, hogy még a levegõ is megkékül a környéken, és eminens diákként mondja föl a jóféle akcióhõsök bosszúálló kódexét. Tömörebben: a Parker nem is annyira rossz film.

ersze, az amerikai sablonosság és filmes kultúra tömegeket lükének tartó vonulata ebben a szösszenetben is erõsen domborít. Lehetne sorolni a képtelenségeket, a fõszereplõt ért fizikai traumák sorát, amelyekbõl villámgyorsan felépül, mintha mi sem történt volna. Mindezek homlokráncolásra késztetnek és a történet hiányosságaira mutatnak, illetve, az ilyen apróságokkal ne foglalkozzunk, mert megöli a mozit bölcs megállapítására vezethetõk vissza. A magam részérõl arra gyanakszom, hogy a stáb magas ívben tojt a realitás nevezetû ákombákomra, és úgy vélték, hogy majd Jason Statham borostás ábrázata, no meg Jennifer Lopez kisasszony negyvenes kora és terebélyesedõ hátsója lesz a legcsábítóbb vonzerõ. Nagyon nem törte magát habosra John J. McLaughlin forgatókönyvíró sem, nem is cifrázták apró finomságokkal filmjüket, s ez az egyszerûség – érdekes módon – a film elõnyére szolgált. Noha a játékidõt hosszabbnak éreztem a kelleténél, el kell ismernem, a sok üresjárat, tétova szöszmötölés ellenére nagyon is élvezhetõ produkcióval találkoztam. Talán még jobb is lehetne, ha kezükbe vették volna az ollót, és a cselekményt másfél órába nyírva, jobban pörögnének az események.

Bizony, kurtábban nagyobbat durranna, már csak azért is, mert a története zsengének is alig mondható, derék három mondattal leírható. Viszont az is igaz, minek túlbonyolítani? Az akciómozik sohasem a kacifántos cselekményszövésrõl szóltak, a lényeg a pofonokra, a bunyókra és a tökös fõhõsre lúgozódik ki. Ezért fölösleges lenne osztani az észt, inkább skatulyázzuk be a moviet, méghozzá a B kategóriás, csihi-puhi produkciók sorába. S ezen jeles társaság élmezõnyébe.

Valóban, másodvonalbeli alkotással van dolgunk, nincs értelme fényezni. Rövid filmszínházas karrierjét követõen gyorsan landol valamelyik filmcsatorna mûsorán, ismétlõ üzemmódban. Nem kérem, ez nem lenézése a filmnek, így szokott lenni. Szegény Statham évek óta képtelen túllépni saját árnyékán. Szálkásra szabott izmaival és zordon tekintetével a legkeresettebb fickók egyikének mondhatja magát az akciózsáner mûfajában, az igazi áttörés azért még hiányzik. Arról meg nem tehet, hogy randalírozik egy Dwayne Johnson, vagy egy Vin Diesel a szakmában.

Illetve tehetne. Jobb szerepválasztással, az egy kaptafáról nyúzott mozik felhagyásával. Mert ha nem képes váltani, könnyen Van Damme, Seagal, Wesley Snipes és hasonszõrû társaikat követve tûnik el a süllyesztõben. Persze, mondhatjuk úgy is, hogy Statham a nagy öregeket majmolva próbál az egekbe jutni. Törekvését én például díjazom. A Parkerben sem számítógép mondja meg, honnan fúj a szél. Nem használ csúcskütyüket, nem mûholdképrõl állapítja meg, hogy a gazok ijedtükben lepisálták a lábuk szárát és hasonlók. Gyõzzön az erõ, és a bosszúvágy istene!

Bizonyára nem csak nekem szúrt szemet, mennyire hasonlít a film a Visszavágóhóz. Mel Gibson magasabb szinten hirdeti a bosszú igéjét, mint Statham, ez nyilvánvaló. A film története is rém egyszerû: Parker elveihez ragaszkodó rosszfiú, akit társai egy rablást követõen lelõnek, halottnak hisznek. Persze nem látogatott el Szent Péterhez, ízibe felépül, és Jennifer Lopez seggedelmével bosszúra szomjazik. Igen, a popdíva is aktív szerephez jut, rémületemre. Egyértelmû, hogy a hölgy aktori vénája hátul keresendõ, fenekére rá is erõsítenek keményen. Kettõjük párosa egyébként szórakoztató bóvli, tehát könnyen feledhetõ.

Parker értékelés: Azt kell mondanom, hogy kikapcsolódásnak tökéletes mozi. Nem újítja meg a mûfajt, de nem is ez volt a cél. Nem akar többnek látszani, simán tucatfilm. Az akciók szépen koreografáltak és brutálisak, Statham vértõl maszatos arca viszont már-már komikumba hajló. A szereplõk olyanok, amilyenek, elõadói minõséget itt kár keresni, a Parker élvezeti értékén nem ez a dob a legtöbbet. Esti lazításként, vasárnapi matinénak tökéletes gõzleeresztõ. Stathamnek nem a Parker élete filmje, de nem is a legrosszabb.

Értékelés: 6,5/10
[Olvasd Tovább]
Kommentek:(0)

___________________________________________________

Boncasztalon Óz, A Hatalmas

Agos - Boncasztalon Óz, A Hatalmas
2013-04-07 00:59:53




Vigyázat! Támadnak a szalmabábuk!

Sam Raimi olyan, mint a pályafutásuk vége felé közeledõ nagy focisták: érzi, a megújuláshoz környezetváltoztatásra van szükség. De amíg az aranylábú labdazsonglõröknek stadioncserék jelentik karrierük folytatását, addig derék rendezõnk a filmes mûfajok váltogatásával élheti tovább a varázst. S valóban, csodával találkozhatnak azok, akik leszurkolják a borsos jegyárakat, mert a direktornak – eddigi munkáit figyelembe véve – ha nem is legkiemelkedõbb, de fantáziával és látvánnyal legjobban megerõsített produkciójával találkozhatunk, amely… Tulajdonképpen elõzményfilm.

z 1939-ben készült Óz, a csodák csodája a mese-fantasy megkerülhetetlen alapmûve, a zsáner ékköve. Magával ragadó, szívet megérintõ történetét megbolygatni és továbbgondolni egy hogyan is kezdõdött jellegû sztorival elég nagy merészséget, vagy óriási tiszteletet feltételez. Hogy Sam Raimi miként is közelítette meg az elõbbi felvetést, arról lövésem sincs, viszont a készterméket látva, a válasz egyértelmû: beáldozott szinte mindent a látvány oltárán. Nyilván, sem kreativitással, sem fantáziával a rendezõ nem áll hadilábon, hisz eddigi – Figyelem! Most felhördülés következik! – középszerû horrorjai és Pókember munkái is azt sugallják, hogy képes bármilyen ótvar sztoriból a maximumot kihozni. Ez nyilván nézõpont kérdése, hisz-e sorok írója nem dobott hátast sem az Evil Dead – Gonosz halott, vagy a hálószövõ szerencsétlenség általa levezényelt kalandjain, míg mások mozgóképes etalonként tekintenek rájuk. Összefoglalva: a rendezõ eddigi munkássága egyenletesen ingadozó teljesítménnyel jellemezhetõ.

Nem történt másképp az Óz, a hatalmas címû filmjével sem. Egészen pompásra csiszolt és remek jelenetek között rendesen sorjáznak felejthetõ képsorok is. Örvendetes módon jóval több az emlékezetes pillanat, mint az idõhúzó üresjárat. Az a véleményem, hogy szerethetõ, ám könnyen felejthetõ mû lett az Óz, könnyû szórakozás. S az elõbbiek kapcsán tegyük is helyre gyorsan mûfajilag. Törékeny porcelánbaba, szárnyas majom, boszorkányok, kérem ez egy profi módon megszerkesztett mesefilm, némi sötétséggel átitatva. Egyébként derék dolog az igyekezet: mind a történet ívelésében, mind erõteljes színvilágával próbáltak simulni a régi mozihoz, Smaragdváros csodáihoz. Sajna, nem mindig sikerült, azt betudhatjuk az idõ múlásával, a klasszikus káprázat is kifakul évtizedek alatt, fõleg, amikor az új szebb, csillogóbb ruhát visel. Mostanság már létezik a CGI nevezetû csodadolog, amit elõszeretettel alkalmaznak, használatának csak a képzelet szabhat határokat. Persze, vigyázni kell a digitális ámulat túlzott adagolásával: könnyen át lehet esni a ló másik oldalára. A túlzott tökélyre törekvés, a képsorok óramû pontosságú megtervezése sterillé és földi halandó számára erõsen mesterkéltté teszi a látványt. Az Alice Csodaországban is erõs nyomot hagyhatott a rendezõben, ez a filmben jól lefülelhetõ. Mintha kirakatot bámulnánk: csillogó-villogó pompázat, csak épp a lényeg veszik el a fényben. Az egyik percben száját tátó gyermekként ámultam és bámultam. Ám a kábulat nem tartott soká, hamar széttörött a cukormáz. Vagy mégsem?

zzel el is érkeztünk a produkció legsebezhetõbb pontjához, amely mellett nem lehet elmenni. Tulajdonképpen kiknek is készül, a célközönségben kit tisztelhetünk? Nyilván, a gyerekeket, a rendezõi akarat szerint meg mindenkit, mert abból lesz bevétel. Ezért széles spektrummal szórták a boldogságot: képsorait látva nem bújnak az ágy alá rémületükben a tízen inneniek, és az idõsebbek sem alszanak be a huszadik percében. A sötét jelenetek és a rusnya boszorkányok ábrázata és gonoszsága épp annyira félelmetes, amitõl még a gyerkõcök ingerküszöbe sem akad ki. A nyúlfarknyi zenés-táncos musical betét pedig elég rövid, mielõtt az apukák lefordulnának a székrõl.

Óz, a hatalmas értékelés: Inkább tetszett. Rajtam kívül egy rakat ember lesz, aki hasonlóképp elvolt ezzel a két órával. Mások fanyalogva hagyják el a mozitermet, azon tûnõdve, hogy Amerika miért termel ennyi szemetet. Igen, még ez a szituáció kikövetkeztethetõ Sam Raimi filmjének stílusából, amely azonban valamiért nagyon is képes lehet meghódítani a meséket szeretõ nézõt.

A jó pontot eleve ott kapja meg a produkció, hogy esze ágában sincs többnek lenni, mint egy szórakoztató mesefilmnek, kedves és szélsõséges karakterekkel. James Francónak különösen jót tett az arculatváltás: megannyi komoly és drámai szerepet követõen most ripacskodhat, pojácát játszhat. Az alkotók szerencsére nem próbálták meg nevelõ célzatot rejteni filmjükbe, s mély, lélektani drámával fûszerezni a habkönnyût, s a fõhõs személyiségfejlõdése sem szakítja át a vállalható határokat. Egészen jól összerakott, aranyos humort sem nélkülözõ popcornmozi a végeredmény. Vigyázat! Támadnak a szalmabábuk!

Értékelés: 7/10
[Olvasd Tovább]
Kommentek:(0)

___________________________________________________

Boncasztalon A Burok

Agos - Boncasztalon A Burok
2013-04-07 00:56:24




Stephenie Meyer agyából kipattant az isteni szikra. A testrablók támadása és egyéb, az ember okos agyába beköltözõ parazitás filmeket, valamint az Alkonyat szerelemittas remekmûveit gyúrta össze egy regénybe. Szülésének eredményét a mindig pénzsóvár producerek nem bírták kikerülni, filmvászonra cibálták. Az eredmény kétséges, mi több, borzasztó. De megközelíthetjük másképp is a bûzölgõ kupacot: A burok annyira rossz, hogy már szinte jó.

Mielõtt tovább fokoznám a rettenetet, el kell árulnom, lelkes kutatómunkát végeztem az elmúlt tíz percben, a filmrõl alkotott, a Neten közkincsé tett véleményekrõl. Érdeklõdésem tárgya csupán annyi volt, vajon ez a trágya milyen mértékben hódította meg a nézõk szívét? Mit mondjak? Kissé lehidaltam, rádöbbentem, a hiba ezúttal (is) bennem lakozik. Éltetik rendesen a szörnyût, elvétve néhány csalódott hozzászólással. Az a gyanúm, ismét kisebbségben maradok, halvány reménysugarat a rohadtparadicsomon látott osztályzat ad, ahol a hivatásosok eléggé földbe döngölik.

Nos, ennyi károgás követõen, beismerem, akkor vezettek el a kút mellett szomjúsan, amikor reménykedtem, legalább egy kicsit sci-fi beütésû produkcióval tolják ki a szememet. Na meg az is furdalta bögyömet, képes-e az írónõ a vámpír-farkas-leányzó maszlagot követõen megújulni? Egy frászt.

Már a kezdõ képsorok is árasztják a rózsaszín ködöt: a Földön tombol a béke, nincs erõszak. Õszinteség, udvariasság, brrr…. Ha gejl növesztene, ülve nyalogatnánk a Holdat… Egyetlen szépséghibát a bódult idillben a magukat Lelkeknek nevezõ fénymaszatok jelentik, akik a franc se tudja honnan és miért jöttek, viszont megszállva az embereket, átveszik irányításukat, s arra késztetik õket, hogy hófehér öltönyben és perzsamacska kontaktlencsében virítsanak a sivatag kellõs közepén. Hiába, egy földönkívüli adjon magára, avagy ilyen a testrablók satnya inváziója. Közben a megmaradtak egy összkomfortos barlangban búzatermesztéssel múlatják az idõt… Bonyodalomként megkapjuk a Vándort, s mely idegent egy bágyatag kinézetû leányzóba ültetnek be, le se merem írni, miért. Az egy agyban lakozó két lélek jól elvan egymással: depi a négyzeten, egy komplett diliház is megirigyelhetné, amit mûvelnek. Na meg ott a szerelem és a Hajtó (Diane Kruger) nevezetû fehérszemély. Tejszínhabként iszonyat mennyiségû giccs és unalom. Lehetne keresgélni a nagy szavakat, a méltó jelzõket, ám nekem mindig csak egy jutott eszembe.

történetre máris többet vesztegettem a kelleténél. Azt nehezen tudom eldönteni, mennyire vették magukat komolyan a film készítõi. A képünkbe vágott dráma, a szerelem és áldozathozatal olyan töménységgel árad, ami simán kiüti az embert, mint a jóféle pálinka. Az elõzetes infók alapján mérget mertem venni, hogy az Alkonyathoz hasonlóan itt is megkapjuk a két fiú egy lány háromszöget. Izé… Vagyis négyszöget. Arra is felkészültem, a nyálrengetegben majd a szék alól mosnak föl. Ám arra már nem számítottam, hogy ennyire számûzik a filmbõl a mozgalmasságot. Gyakorlatilag érdemi akció nélkül szöszmötölik el a majd két órát. Semmitmondó, sõt, kiábrándítóan zagyva párbeszédeket adtak a színészek szájába. A sci-fi egy kitöltetlen jelzõ, egyáltalán, az egész filmbõl kiordít a tanácstalanság.

Ami azért is furcsa, mert Andrew Niccol rendezõ letett már ezt-azt az asztalra. Eddigi munkásságát olyan kiválóságok jelzik, mint a Gattaca, vagy a Fegyvernepper. Hát most alaposan mellényúlt, hová tette az eszét? Ötlettelenséget, a koncepció teljes hiányát érzem fércében. Finoman irányították, melyik sarokból csöpögjön a nyál?

Na persze. Lehet kerülgetni a dolgot, nyilván az Alkonyat filmek népes közönségére nyomultak rá, majd elviszik hátukon a költségvetést. (Negyen millió $$ + a marketing. Aprópénz.) Nem baj, kívánok nekik pompás szórakozást. Hisz ugyanazt kapják, csak más nevekkel. Mások kereshetnek apró társadalomkritikát a fásult képsorok mögött: felépített, s tökéletesnek hitt világunk ezer sebbõl vérzik. Lehet lázadni, menekülni, feláldozni magunkat nemes célokért, de mindhiába. Üldöznek, utolérnek, beszippantanak. Röviden: agymosás. Mindezek sajnos csak filmbe erõszakolt gondolatok. Az utolsó szalmaszál, hogy többnek lássuk a nagy semmit.

A burok értékelés: Én rohadtul untam a banánt. Tömény volt a világvégébe oltott romantikus köntös, kevés az érdemi esemény. Látványosnak sem mondhatnám, bár a sivatag totálképei lenyûgözõek, ám az egy állapot. A színészek úgy rosszak, ahogy, a rendezés a béka feneke alatt, szóval, régen hordtam le ennyire filmet, és ettõl nem vagyok boldog, higgyétek el. Ez egy iszonyat gyenge próbálkozás. Stephenie Meyer mondjon le!!!

Értékelés: 3/10
[Olvasd Tovább]
Kommentek:(0)

___________________________________________________

Boncasztalon A Támadás A Fehér Ház Ellen

Agos - Boncasztalon A Támadás A Fehér Ház Ellen
2013-04-07 00:51:18




Egy sor állig felfegyverzett, s feje búbjáig becsomagolt rosszarcú heves tûzharc során elfoglalja a Fehér Házat. Túszul ejtik az elnököt, az alelnököt, meg mindenkit, aki számít valamit és épp ráért egy kis raboskodásra. A terroristák történetesen koreaiak – így aztán ferde szemmel követhetjük az eseményeket. Követelnek ezt-azt, atommal is fenyegetõznek. A házelnök vezetésével felálló válságstáb tanácstalan, röviden, büdös nagy káosz van a környéken. Csak egy volt testõr segíthet a bajban – Gerard Butler magányos farkasként rak rendet és drágán adja az életét.

Hollywoodnak mindig is kedvenc témája volt szeretett elnökük elrablása, megölése, móresre tanítása. A kilencvenes években egy sor film készült, gyakorlatilag sablonra. A leginkább sikerre utalt változatban Harrison Ford keménykedik a gazfickókkal. Az elnök különgépe mondhatni etalon lett, amelyben a szimpatikus, és meg nem alkuvó Mr. President harcias tettei hájjal kenegették a hazafias érzelmû nézõk lelkét. Aztán jött szeptember 11. Az USA elleni támadás történelmük legsötétebb napjait jelenti, és már nem illett szórakozni a terrorizmussal, az Álomgyár is ellapult egy ideig. A terrorakció áldozata lett például Arnold Schwarzenegger: Az igazság nevében címû bosszúállós mozijában merénylet merényletet követ, majd terroristákat dádáz, jegelték is egy ideig a premiert, mondván, feltépheti az amerikai büszkeségen ejtett sebeket.

Azóta sok víz lefolyt a Dunán, s úgy tûnik, Oszama bin Laden levadászása mázsás tehertõl szabadította meg az amerikaiakat, így a terrorizmus, mint a gonosszal való riogatás lassan lekerült a tabu listáról, csak a hétköznapi rettegés maradt. Érkeznek is sorban az alkotások, például 2013-ban vagy kétszer lövik ripityára a Fehér Házat.

Az USA elnökének foglyul ejtése, mint fentebb jeleztem, már rutinmunkának számít a filmek birodalmában, kiszabadítása is közhelyek tengerét zúdítja ránk. A Támadás a Fehér Ház ellen rendezõje Antoine Fuqua (Kiképzés, A Nap könnyei, Artúr király) sem bújhatott el a kötelezõ szabályok elõl, a hazafias szív magas hõfokra izzítása követelmény. Meg is tesz az ügyért mindent. Az amerikai zászló központi elem filmjében, szitává lyuggatva, kókadozva, vagy büszkén, de lobogni kell a szélben. Az elnököt eljátszó színészének pedig nincs mese, meg kell nyernie a közönséget, sok múlik ezen. A seggállú Aaron Eckhart pedig elmondhatja, nem vallott szégyent. Karaktere kemény, mégis emberséges, s az sem árt a pozitív elbírálásban, ha sajnáljuk kicsit, mert családi tragédia áll a háttérben.

A felsoroltak mind-mind ezerszer szánkba rágott klisék, amiktõl általában atomjaira hull egy produkció, jelen esetben viszont az ellenkezõje áll fenn. A Támadás a Fehér Ház ellen már a címébõl is elárulja, nem árul zsákbamacskát. Látatlanban is tudjuk, mire számíthatunk. A film rendezõje pedig könnyûszerrel felel meg az elvárásoknak, mert profi csávó a szakmában. Antoine Fuqua ugyanis az a fajta fickó, aki ügyesen csempészi be munkáiba egyéniségét, úgy, hogy megfeleljen a tömegízlésnek, bár most az az érzésem, lépett kettõt a kommersz irányába. A feszültség generálásához mellesleg nagyon ért, jelen filmjében is képes csúcsra járatni az izgalmat, az ember észre sem veszi, de körmét rágja, úgy drukkol fõhõseinek. A Fehér Ház ostroma pedig nagyon valósághûre és látványosra sikeredett. A gomolygó füst, a jobbra-balra elsüvító lövedékek, a tûzharc hevében úgy éreztem, mintha ténylegesen is a háború poklában lennék. Rémisztõ felfedezés!

Ezek után bizton állítom, nem lövünk mellé a filmmel. Persze szemlélhetjük kritikusan is, jóféle köcsög módjára. Mert belekötni való jócskán lenne az egyébként vékony jégen táncoló alkotásban, például az, hogy mennyire Drágán add az életed! filingje van a produkciónak, a válságkabinet tökölése pedig erõsen Az elnök különgépében látottakra hajaz. A szereplõk és a helyszín nyilván változtak, és Butler is mintha alacsonyabb szinten jegyzett prédaként lenne elkönyvelve a filmes szórakoztatásban, mint Willis és Ford. Szerencsére, akadnak azért csavarok a sztoriban és a kivitelezés is roppant profi: látványos, pörgõs, néha megdöbbentõ. A túszejtõk ezúttal koreaiak – ami a mostani aktuálpolitikai helyzetben naprakésszé teszi a produkciót – de simán lehetnének ruszkik, arabok, vagy a közeli nyugdíjas otthon reggelijében csalódott taták, annyira mellékes, csak legyen valakit, akit aprítani lehet.

Gerard Butler pedig nagyon jól végzi a gazok ritkítását. Személynek köszönhetõen egészen véres akciókban „gyönyörködhetünk”: nem finomkodik, nem sokat gatyázik, amikor fegyvert ragad, vagy nyakat kell törni. Tehát hullik az ellen, közben eleresztenek egy-egy humorbombát is – még röhögni is lehet a durvulás kellõs közepén. Egyébként Butler tökéletes választás a szerepre: marcona és elkötelezett hazafi, izommal sem áll rosszul. Az a forma alak, akinek elhiszem, ha odasóz, még a levegõ is megkékül a környéken. Kicsit mereven, kicsit nyögvenyelõsen takarít, de aztán beindul a hullagyártással.

Támadás a Fehér Ház ellen értékelés: Kifejezetten izgalmas, látványos és szórakoztató produkció. Remek rendezés és egy ereje teljében gonoszokat püfölõ Gerard Butler, aki kapott egy igazán utálnivaló rosszfiút Rick Yune (James Bond: Halj meg máskor) személyében. Nyilván, vannak hibái, és célszerû helyén kezelni, ám az akciófilmek népes táborában nem teljesít rosszul. Láttam már jobbat is, rosszabbat is és hasonlót is. Olympus végül megúszta, a Fehér Ház lerombolására felkészül Roland Emmerich!

Értékelés: 7/10
[Olvasd Tovább]
Kommentek:(0)

___________________________________________________

Boncasztalon A G.I. Joe – Megtorlás

Agos - Boncasztalon A G.I. Joe – Megtorlás
2013-04-07 00:48:23




Az agyatlan akciófilmek népes táborában a G. I. Joe – Megtorlás minden bizonnyal az élmezõnyben végezne. Siralmas egy felismerés, ez van. Sajnos, tudomásul kell venni, a hollywoodi film színvonalában már meg sem közelíti korábbi önmagát. De az is lehet, hogy én, mint darab nézõ butultam le annyira, hogy képes legyek elmenni erre a minõsíthetetlen vacakra, amit a filmstúdiók urai hatalmas röhögés közepette köszönnek szépen.

Az a gyanúm, manapság elég rövid a mézesmadzag, s még lejjebb a hálás taps szintje. Beérjük néhány izompacsirtával, akik porcelánboltba tévedõ elefánt módjára letarolnak mindent. Erõsítésükre érkezik legalább két dekoratív hölgyemény, továbbá, kardjukkal hadonászó ferdeszemûek, s ha ezek után is hiányérzettel küszködnénk, jöhet a vizuális orgazmus. Hiszen ebben a filmben robban minden, ha még nem mondtam volna. Csúcstechnikát bevetve harcolnak a gonosz és a jó erõi, nyilván körbeutazva a fél Földet. A két Korea közötti demilitarizált övezettõl kezdve, Pakisztánon át, Japántól a Fehér Házig. A fegyverarzenál brutális: árad a vér nélküli halál, szuper ketyerékkel felvértezve kötik meg talán a cipõfûzõjüket is. Hõseink eszesek és töketlenek, vagy tökösek és eszetlenek? Az ellenfél pedig újságot olvas és soha nem talál célba. Különben hogyan lehetne idejük a srácoknak még a legvadabb bevetés közben is egymást piszkálni, zászlót húzni ? Ezek után vonjuk le a következtetést: a G. I. Joe – Megtorlás olyan típusú film lett, amelyben állig fölfegyverzett kommandó indul Mariska néni cicájának megmentésére, mert beszorult a szentem az egérlyukba.

Tehát vajúdtak a hegyek és egeret szültek. Nem vitás már, miért állították parkolópályára, s maradtak el a bemutatóval. A késést magyarázták a 3D-re konvertálás rizsájával, látva azonban a produkciót, azt kell mondanom, kár volt lapítani, a kozmetikázás ellenére bûn rosszra sikeredett.

G. I. Joe – Megtorlásnak egyébként a vélt elõnyébõl lett a legnagyobb hátránya. Ugyanis a töménytelen, gyakran öncélú akcióval ölik meg a filmet. Azt hozzáteszem, némelyikük igen látványos, jól megtervezett és marha profin kivitelezett aprítás, csak az örömbõl is megárt a sok. Kellene pluszként apró töltelék, valamiféle sztori, ami összeköti a látványelemeket. Ám erre már nem pocsékolták az energiát. Egyszerûen elfelejtettek idõt pazarolni olyan apróságokra, mint a történet, a hitelesség, netán a logika. Az elsõ részben megismert karakterek egy részét hanyagolták, vagy gyorsan kiírták. Helyettük hoztak másokat, mérsékelt sikerrel. Az új fiúk közül Dwayne Johnson a várakozásnak megfelelõen hozza a drabális benga formáját, Adrianne Palicki pedig a férfi szemeknek nyújt kellemes perceket. Bruce Willis sejtésem szerint húzónévként domborít, idõnként elõfordul egy-két jelenetben, ám megdöbbentõen közönyös pofákat vág. Nyilván senki sem számított Oscar-gyanús alakításokra, sem fifikás sztorira, de az már bántóan fáj, mennyire csaponganak ész nélkül a nem létezõ történet körül, s mennyi zagyvaságot hordanak össze ebbe a száz percben. Hogy mire is kerülgetett az infarktus, ami kicsapta nálam a biztosítékot, inkább nem írnám le. Egyrészt, elvenném másoktól az örömet a bosszankodásra, másrészt, megtették ezt már több helyen. Inkább közelítsük meg más irányból: a rágógumi rágcsáló agyatlanságoknál nem kell az összes apróságon fennakadni! Meg amúgy is: A világ hatalmas bajban, útra keltek az atomrakéták. Csak a G. I.Joe segíthet. Formás leányok és a világ legjobb katonái mentik is bõrünket, halált megvetõ bátorsággal. „Ha feldobom talpamat, elfogadom sorsomat!”-aranyköpésekkel buzdítják egymást, szóval, lazuljunk el, megússzuk. Ennyi nem elég?

Ez így igaz. Még sok is. Szórakozni menjünk a játékkatonák kalandjaira, nem kekeckedni! Majd a filmet követõen fülészhez. A hangorkán ugyanis mindent elsöpör, ebben tényleg erõs a produkció, viszont több sebbõl vérzik. Hogy még mivel tolhatták el? Talán rendezõjével. Jon M. Chu eddig nem csapott falhoz munkáival. Jelen esetben is botcsinálta szakács módjára járt el: beledobálta az összes hozzávalót levesébe, csupán a végeredmény lett nehezen emészthetõ.

G.I. Joe – Megtorlás értékelés: Az érzéseim vegyesek, a végsõ értékeléssel picit vívódtam, sõt, a szalonképesség érdekében, alkalmaztam a cenzúrát is, finomítva a lehúzást. Ha csakis látványfilmként kezeljük, akkor a kivitelezés mesteri, megérdemli a tíz pontot. A sztori viszont egy rakás nulla. A színészeket sem hagyta élni az akciókavalkád, mintha ott sem lennének. A film készítõit könnyen kenyérre kente a hollywoodi szélirány: butuskát és látványosat csinálj, ebbõl lesz sok pénz, meglásd! – jöhetett az intelem. Illetve, a harmadik rész.

Értékelés: 5/10
[Olvasd Tovább]
Kommentek:(2)

___________________________________________________

Boncasztalon Abraham Lincoln, A Vámpírvadász

Agos - Boncasztalon Abraham Lincoln, A Vámpírvadász
2012-08-23 23:02:28



Az Egyesült Államok 16. elnökérõl mik ki nem derülnek? Eddig abban a naiv tudatban leledztünk, hogy Abraham Lincoln volt az a zseniális fickó, aki gatyába rázta a polgárháborúba sodródó Amerikát, teljes mellszélességgel harcolt az emberi jogok mellett, röviden, letett ezt-azt az asztalra. Timur Bekmambetov filmjében új oldaláról ismerjük meg a legendát: áramvonalas fejszével a kezében írtja a rosszarcúakat, történetesen vámpírokat.
Fõbb szerepekben másodvonalbeli színészek, alapanyagként Seth Grahame-Smith rendesen megosztó regényébõl írt Seth Grahame-Smith rendesen elcseszett forgatókönyvet, dicsérheti önmagát. Benne, hogy úgy mondjam, újszerû megközelítést kapott az amcsi elnök, amire a derék jenkik nem igazán néztek jó szemmel. Olvastam ezzel kapcsolatban frappáns hasonlatokat többfelé. Talán mi sem röhögnénk körbe a világot, amennyiben jelenlegi vezérünkrõl kiderülne, hogy zombi, esetleg vérfarkas, aki harapással szaporodik – pedig belõle egy is sokk?! Népszerû regény ide, vagy oda, a filmes átirata valahogy nem sikeredett kerekre. Timur Bekmambetov persze nem kiscserkész, rögtön észrevette a kommersz siker könnyû lehetõségét. Hisz van a regényben minden: rokonszenves hõsként az amerikai történelem gigásza, cél, bosszú, dráma, és egy rakás vámpír. Elég kell lenni ennyinek a sikerhez, vélekedtek. Ezért nem vacakoltak olyan luxus dolgokkal, mint ésszerûség, logika, korhûség. Hát alaposan mellényúltak… Néha úgy haldoklik filmje, mint egy szíven szúrt szalmaszál. A kanyargolyókat és a botsáska Angelina Jolie zörgõ csontjait is kezdtem visszasírni, annyira halványan pislákol a Wanted rendezõjének vámpíros hentesmunkája.
A hentesmunka igazából nem jó szó, hiszen rögtön a mûfaji besorolásból parázs vita kerekedhetne. Az Abraham Lincoln gyakorlatilag felölel mindent, a horrortól kezdve a fantasyn keresztül a gyenge drámáig bezárólag. Mindenbõl egy kevés, abból lesz a kerek egész. Gondolták bátran készítõi, avagy így hívják lepukkadt menzákban a Petõfi levest. Minek nevezzelek? Mert benne van az összes tartozék, csak a lélek hiányzik. A baltás kaszabolások, fröcsögõ vér és vicsori fogak jelentik a horrort, ugyanakkor csak óvatosan durvulnak. Néhány perccel késõbb romantikáznak egy sort, puccos bálok résztvevõi vagyunk, újabb ugrás és a legjobb akció/kalandfilmeket idézõ jelenetek következnek. Kiváló rendezõi koncepció lenne, amennyiben mûködne, de nem, helyette káosz.

Bizony, vegyes felvágott, amit kapunk, a legnagyobb baj teteje az, hogy gyakran arányt tévesztenek. Most nem arra gondolok, hogy az akciókat túlzásba vitték a hülye szûrõkkel, némely színbõl erõteljes túlkínálat, majd meglátjátok. A mozgalmasabb jeleneteket szépen felsrófolták, ezen már fel sem szisszentem, de nem is kell. Fantasyba belefér minden, igaz. A látvány is szépen helyben van. Bár nem üti ki a szemünket, leginkább a lovas és a vonatos jelenet az, amely emlékezetessé teheti a filmet. A gondok a történettel csúcsosodnak ki. Nem mesélem el a sztorit, fölösleges. A történelemre magas ívbõl tojtak, de leginkább idegesített, hogy elég gyakran elakadtak a cselekménnyel, olyankor rutinosan váltottak az események menetén, az ember meg csak pislog, mint vak bogár a szélvédõn. Keményen fennáll az unalomba fulladás veszélye is. Szerintem hezitáltak egy sort a forgatókönyvírás görcsölése közben. Ijedtükben legurítottak néhány liter piát, jótékony kóma, és megszületett a “mestermû”. Egyedül az irányt nem tudták eldönteni: készítsenek egy keménypöcsû vámpírüldözõt, vagy megmaradjanak a hiteles elnök ábrázolásánál? Penge? Neeem… Balta! Ezért az elõbbi verziót választották, így kis híján szuperhõst fabrikáltak Abraham Lincolnból. Szinte vártam, mikor kap elõ egy álarcot kínjában…
A színészekkel nem foglalkoznék annyira részletesen, nem miattuk bukta a film, bár az is igaz, semmi pluszt nem tesznek hozzá. Csupán a fõszereplõrõl: Benjamin Walkert sima arcú baltásból profin átmaszkírozták, döbbenetesen hasonlít az elnökre. Nekem Liam Neeson fiatalabb kiadásaként ugrott be, valamiért. Nagyon nem vakítja el a napot, de tehetségét nem vitatom.

Abraham Lincoln, a vámpírvadász értékelés: A tengerentúlról érkezõ hírek jelen esetben helytállóak. A film tényleg annyira ramaty, amennyire jelezték. Nagyot csalódtam, eddig az év negatív szenzációja. Ez egészben az a röhej, agymenésük még mûködne is paródiaként, de vesztükre, komolyan vették magukat.

Értékelés: 5,5/10
[Olvasd Tovább]
Kommentek:(0)

___________________________________________________

Boncasztalon Az Emlékmás /2012/

Agos - Boncasztalon Az Emlékmás /2012/
2012-08-23 18:28:32



Nehéz lesz megállnom, de megpróbálom. Egyetlen szóval sem említem majd az 1990-es, Arnold Schwarzenegger fõszereplésével készült filmet. Például azért is méltatlan lenne az összehasonlítás, mert az sokkal jobbra sikeredett produkció. Szinte már klasszikus bóvli, aki egyszer látta, mélyen beleivódott emlékeibe. A 2012-es remake ezzel szemben egy rakás kaki. Colin Farrell Swarcihoz képest csupán konditermi izomfelfújtnak mondhatja magát. De jót is mondjak: embertelen látványosra sikeredett ez az új mozi, tehát könnyen felejthetõ.
A Marsnak egy rövid utalás, a hárommellû nõ is csak egy mondat erejéig kurválkodik a környéken, a sztorit pedig nincs az a nyomozó, aki megtalálná. Úgy is mondhatnám, hogy nagy semmi. Amolyan zsé kategóriás zöldségek szintjén mozgó valami. Azért Len Wiseman rendezõ védelmében illik megjegyeznem, nehéz lehetett úgy megcsinálni Az emlékmást, hogy kinõjön a régi verzió árnyékából, meg más is legyen. Úgy tûnik, megoldhatatlan feladattal szembesültek. Így aztán bedobták a jól ismert rafinériákat: ha nincs eredeti ötleted, csinálj látványos rohanást. A film – egyébként dögunalmas – elsõ negyed óráját követõen, még a lajhár is eszeveszett száguldozásba kezdene, annyira felpörgetik az iramot. Nem láthatunk egyebet, csak végsõkig srófolt lótást-futást, eszetlen bunyókat és lövöldözéseket. Nyilván, hálálkodnak a pusztán csak erre sóvárgók, de ha már bõszen akciózgatnak, nem lehet elég némi súlytalanságban eltöltött dádázás, annál több kell. Példának hozhatnám a Féktelenül sodró tempóját, vagy a Mátrix újításait. Csupán két akciópillér a közelmúltból, nagyjából ilyen magasságokba vártam Az emlékmást. A kis naiv.
Konkrétumot mondva, a mozi nyerítõ lovascsordára kezdett hasonlítani, amikor a Star Warsból importált rohamosztagosok és a droidhadseregük masírozni kezdett, Az ötödik elembõl elcsórt többszintes városkép és közlekedés látványára. Röhögés volt a spontán válasz a látottakra, onnantól már hiába erõlködtek gõzerõvel, nem volt tekintélye a filmnek. Persze, hallom máris a sóhajokat, újat kitalálni nem egyszerû, mert mindig emlékeztet valami valamire, te meg károgsz bele a nagyvilágba. Ez így van, csak ne annyira szemet szúróan lopkodjanak. Tény, a film látványvilága orgia a szemnek, hangeffektjei beutalók a fülészetre, ilyen a XXI. századi akciófilm tömény jellemzése.

Leginkább a színészeket sajnálom, amiért áldásukat adták ekkora vacakságra. Valószínûleg a bankszámlájukra utalt összeg sokat nyomhatott a latban, kell némi apró a hó végi szigetvásárlásra. Mást nagyon nem tudok elképzelni ösztönzésként. Oltári nagy kihívást egyébként nem kívánt meg a karakterük. A csajok szépek, dögösek és vadmacskák. Hogy mennyire okosak az már más kérdés, ellenben cséphadarónak elmehetnek másodállásba. Kate Beckinsale mintha Underworldban érezné magát, s egy beállítás erejéig láthatjuk, jelenleg övé Hollywood legpompásabb feneke. Jessica Biel igyekszik féltõ arcot vágni, máskor harcias amazonként láthatjuk. Colin Farrell szintén hasonló cipõben jár, néha olyan ábrázattal nyomul, mint akinek fogalma sincs, mibe keveredett, vagy éppen unja a banánt.
Röviden, szerencsétlen színészeknek nem sikerült érvényesülniük, úgy leverte szegényeket a high-tech bigyók tömkelege, mint szódás a lovát. Az emlékmás ebbõl a szemszögbõl nézve egy csúcsra járatott techno erõdemonstráció, amely elsöpör mindent. Amíg a tenyérbe operált mobilon ámulunk, néhány perc könnyedén ellazsálható. Félve jegyzem meg, a tempó csak alibi, vastag üresjárattal számoljunk.

Amit elõzetesen vártam, abból – a látványát leszámítva – semmi nem jött be. A jók faék jóságúak, a rosszak pedig sablon szemetek. Tökös és árnyalt fõhõsre számítottam, de nem. Maradjunk annyiban, Colin Farrellnek nem ez volt a legjobb választása. Rettentõen utálni való fõgonoszra készültem, ám koppantam. A Bryan Cranston által elmajmolt Cohaagen karakterénél, még a Hupikék törpikék Hókuszpókja is markánsabb szemétláda. A lakható földterület a szétszennyezett Földön konfliktusforrásként és a történet gerincére húzva, már rég lerágott csont. Miért nem a Marsra mentek?
Az emlékmás értékelés: Egyetlen szóval is összefoglalhatnám lényegét, de mi kulturált úriemberek vagyunk, ezért kettõvel írom le: rendesen sz@r. Nem is lepõdtem meg a bevételi adatok alakulásán, komolyan pofára estek. Talán egyszer eljutnak oda az Álomgyárban, nem elég már kirakatfilmeket készíteni, tartalommal is meg kéne azokat tölteni. Másképpen kifejezve, ismét egy produkció, amit nem kell bevésetni az agyunkba. Inkább felejtsük el gyorsan!

A jövõben kissé részletesebbé tenném a pontozást. Gyakran a film legfontosabb elemei köszönõ viszonyban sincsenek egymással. Eszerint:

Történet: 3/10
Színészek: 5/10
Látvány: 10/10
Összesített: 6/10
[Olvasd Tovább]
Kommentek:(5)

___________________________________________________

Boncasztalon A Fehér Pokol

Agos - Boncasztalon A Fehér Pokol
2012-05-17 20:32:46



Az egyik legrealistábbra sikeredett filmes repülõgép szerencsétlenséget követõen az életben maradtak a fagy birodalmának kellõs közepén találják magukat. Semmi cécó, hattyú halála, csak rázkódás és zuhanás. Az idõjárási körülmények még az edzetteket is kikészítik. Csontig hatoló hideg, vízszintesen üvöltõ jeges szél. Hulla, hull a hó és hózik, Liam Neeson fázik, mert kutya zima van itten, meg kell hagyni. Bear Grylls, a helyzetet elemezendõ, újabb epizóddal oktatna bennünket A túlélés törvényeirõl, azonban neki is arcára fagyna mosolya. Mert a megpróbáltatást fokozandó, nyomukban a vérengzõ farkasfalka. Uraim! Én a futást javaslom!

A Fehér pokol mégsem szimpla akciófilm, nem is mezei túlélõdráma. Amennyiben készítõi megrekednének az iménti szinteken, kapnánk egy átlagos szürkeséget. Olyat, amiben tojáshéjjal a fenekén mászkáló akcióhõs viaskodik a veszélyes vaddal. Mert, mit neki egy farkas? Majd jól a szemei közé néz, lekever két sallert, az ordas meg bepánikol és elinal. Na, hát ez lenne az a pont, amikor a hitelesség hátast dob, a film komolytalanná válik. De nem esnek csapdába, szerencsénkre. Kerítettek az egyébként faék egyszerûségû történethez egy nagyszerû színészt. Liam Neesonnak még az is jól áll, ha kenyeret dagaszt. Ki gondolná, de a langaléta fickó idén júniusban már betölti a hatvanat. Mégis, az elmúlt évek karizmatikus filmikonjává nõtte ki magát. Vénségére válik szuperhõssé, amolyan Charles Bronson féle kemény legény, modernkori kiadásban. Piszkosul jól megválasztott szerepeivel képtelen hibázni, emelem kalapom elõtte.

A sztori szerint a fõhõs egy vadászt alakít – a már megszokott családi tragédiával –, aki egy olajfinomító dolgozóit óvja a rájuk leselkedõ vadállatoktól. Azonban megbízása lejár és a hazafelé tartó munkásokkal együtt utazik a rendesen szétfagyott repülõben. A gép lezuhan a vadon kellõs közepén, a túlélõket pedig egy, a területét oltalmazó farkasfalka kezdi üldözni és módszeresen elfogyasztani. Nincs más hátra, mint elõre, menekülnének, ám a zord idõjárásnak és az egymás közötti nézeteltéréseknek köszönhetõen nem egyszerû a mutatvány.

Nem bizony. Az egyre fogyatkozó csapat életét alaposan megkeserítik a rettenetesen cudar körülmények. A táj az Alaszkára jellemezõ kies szépségét és összes veszélyét felvonultatja, ami a nem túl ördöngös történetet is feledésbe küldené, ám Joe Carnahan, a Füstölgõ ászok és A szupercsapat rendezõje haptákba vágta a bandát. Kizavarta stábját a terepre dideregni, amitõl erõsen megnövekedett a valóságosság érzete. Olyan hideg érzõdik át a vászonról, hogy az ember óhatatlanul a tenyerét leheli. Basszus! Hol a kesztyûm? Bár a játékidõ jelentõs részét elviszi a menekülés, még több idõ adatik a tábortüzek melletti – félelemtõl átitatott beszélgetésekre. Egyeseknek talán unalmasnak vélhetik, az idõhúzás jelleg is gyanúba keverhetõ, mégis a film legjobban megkomponált pillanatai. Kiderül, hogy jóval árnyaltabb karaktereket kapunk a megszokottnál, némelyikük még a jellemfejlõdés csodájára is képes, tehát van okunk az elégedettségre. Mindehhez jönnek még a farkasok. Mindig, mindenütt érezhetõ fenyegetést jelentenek, mégis, a legtöbbször csak pillanatokra tûnnek elõ. Egy-egy sötétben csillogó szempár mellett a vonyításuk hatott: én is a láthatatlan veszélytõl tojok be leginkább. A semmibõl tûnnek elõ, lecsapnak védtelen prédájukra, iszonyatos feszültséggel teli képsorok – néha már sokkoló látvánnyal durvulnak, a horror határát súrolják. Farkasszemet nézni a halállal tökös férfinak való mulatság, egyedüli szépséghibája, hogy a Kaszás beköszön.

Érdekes módon, a vicsorgó pofájú bolhazsákok okozzák a legtöbb negatívumot is. Akarom mondani, készítõik. Nyilván, egy 25 milliós büdzsébõl kiköhögött produkciónak nem telhet George Lucas trükköseire, azért a CGI erõsen kifogásolható mivolta nem mentség, s akkor még finom voltam. Tudom, most kapok az agyamra, de pont azt a borzalmas animációt kaptam, mint az Alkonyatnál, de legalább ezek a dögök nem változnak vissza félmeztelen rövidgatyásokká. A végeredmény kiábrándító: még egy kitömött farkas is élethûbb. Korábbi bakivadász énemmel villogva, még diskurálhatnánk a lehelet nem lehelet kérdéskörén, továbbá az udvarias hóviharokon. Amikor helyzet van, minõ véletlen, mindig elcsitulnak… Liam Neeson is határozottan jól viseli a jéghideg folyót. Picit úszkál benne, majd kiadós séta a csuromvizes ruhában, miközben röpködnek a mínuszok. Ilyenkor már egy mammut is hibernálódna, a fõszereplõ még csak nem is tüsszent. A hõsök ereiben fagyálló folyik…

Fehér pokol értékelés: Remek film. Mindvégig érezhetõ feszültség, félelmetesen vad környezet, és kissé misztikus farkasok. Emberi drámák, érzelmek, céltudatos rendezés, pazar színészek, külön kiemelve Neeson papa játékát. Brutális és vérengzõ produkció, felvonultatva a kalandfilmek összes erényét. Mondanám, hogy érdemes topogni öt percet, megvárni a stáblistát követõ rövid jelenetet, mert benne a nagy felvilágosodás. De nem, hisz az alfafarkas és Ottway végsõ küzdelme nem ad egyértelmû választ a kérdésre. Talán a film sem akar állást foglalni? Vagy mégis?

Értékelés: 7,5/10
[Olvasd Tovább]
Kommentek:(0)

___________________________________________________

Boncasztalon A Bosszúállók

Agos - Boncasztalon A Bosszúállók
2012-05-17 20:28:07



Így kell ezt csinálni! Sportnyelven szólva, Joss Whedon rendezõ a szuperhõsök regimentjébõl ütõképes válogatottat hozott össze. Másképpen mondva, bebizonyította, hogyan lehet egy fenékkel több lovat megülni. A Marvel pedig profi szaki a filmes örömök apró osztogatásában. Éveken keresztül adagolták A Vasember, Hulk, Amerika Kapitány, Thor és a többiek kalandjait, s amely produkciók most a Bosszúállókban értek össze igazi gigacsemegévé. Simán az év filmje – eddig. Ki nem hagyni!

Mondjuk, tettek is érte ezerrel. A felfokozott hisztéria, az elmúlt napok erõteljes reklámhadjárata ezúttal nem kamuzott a lényeget illetõen. Azt kaptuk, amit ígértek, megfeleltek az elvárásoknak. Végre egy popcorn-movie, amiben a csili-vili kirakatiságán túl a történtére is rágyúrtak gõzerõvel. Nyilván, hozott anyagból könnyebb produkálni, hisz a szuperhõsök korábbi filmjei már megtették a magukét. Lehet utalni ide-oda, csavarintani a dolgok menetén. Ezért kapunk egy szerteágazó cselekményt, telis-tele fordulatokkal. Teljesen kiszámíthatatlan, merrefelé kanyarodnak az eseményekkel. Mindehhez élvezetes párbeszédek emelik a szórakoztatás faktorát, s mûködik vastagon a humor vonala is. A látványt már meg sem említem – egy ekkora költségvetésû (220 millió+a marketing) filmnél ez a minimum – elég legyen annyi, hogy akkora rendrakás folyik itten, hogy beszarás! Michael Bay robotjai elhúzhatnak a fenébe, avagy ilyen kiugrás lehetett volna a Transoformers 3., amennyiben Joss Whedon rendezi! Szórakoztató, habkönnyû, mégis minõségi. Tele energiával.

A legizgalmasabb kérdés persze az, miképpen lehet ennyi erõs karaktert összezsúfolni egy filmbe, úgy, hogy ne nyomják el egymást, meg ne alibi sétálgatások legyenek. Nem könnyû feladat, mivel hatalmas jövés-menés van szuperhõs ügyileg. Voltak is fenntartásaim, féltem, hogy Vasember majd szépen lealázza szövegével az egész társaságot. Pojáca, önimádó és egyáltalán nem csapatjátékos karaktere, valamint dumája sokunk szívéhez közel állhat. Mellesleg Robert Downey Jr. a leginkább színész kvalitásokkal bíró alkat a bandában. Ezzel nem a többieket pocskondiázom, egyáltalán nem. Szerencsére, félelmeim nem igazolódtak be. Ugyan tényleg a Vasember az, aki mintha nagyobb árnyékot vetne a többiekre, de nagyon érezhetõ a rendezõi koncepció, az egyenlõségre való törekvés.

A meglehetõsen agyament sztori a tesszerakt – nevezzük ezután kockának – birtoklása körül bonyolódik. Színtiszta energiaforrás, kordában tartása nem egyszerû mutatvány. Ráadásul, el is lopják. A tettes feltehetõen Loki, aki a kocka erejének felhasználásával megnyitja az átjárót és egy igen rusnya kinézetû hadsereget zúdít a bolygónkra – egyértelmûen a megdádázás és az uralkodás szándékával. Igen nagy tehát a baj, a Föld védelmének érdekében ismét összeszedik a Bosszúállók néven elhíresült csapatot, a már rogyásig ismert szuperhõsök személyében – már csak brúszvillisz, bolygónk rutinos megmentõje hiányzik.

A film cselekménye olyan egyszerû, mint a százas szög. Mégis, az elején szerteágazó történetrõl írtam, ami így elsõre bõdületes ellentmondásnak tûnhet. Úgy értem, amíg szuperhõsökbõl egy tökös alakulat lesz, addig történik egy s más, ami talán a film legerõsebb vonulata. A szokásos ki az úr a szemétdombon kakaskodáson túl teljesen elérõ személyiségeknek kell összecsiszolódni. Pontosan értjük a karakterek motivációit, még a fõgonoszét is. Vártam hasonlót, ugyanakkor örömmel nyugtáztam, mûködik a dolog. Finom csipkelõdések mellet néhány méretes saller, mire összekovácsolódnak egységgé. Tehát mégsem olyan gügyögõs a sztori, bõségesen tele anyaggal. A jó kimunkált kezdetek kellenek, hogy megértsük a miérteket, s egyúttal megadják az alaphangot, viszont alaposan megnöveli a film játékidejét. Olyasmik is jártak a fejemben, a szerethetõ hosszért cserébe az alkotók végsõkig finomították a jeleneteket, amelyek aprólékos kimunkálásával a nézõk széles korosztályát tudták maguk mögé állítani. A technika megszállottjai is dörzsölhetik tenyerüket. Bizarr hadigépek, pusztító fegyverek, bigyók és kütyük a téma szerelmeseinek. CGI magas szintre emelve, egyedül Hulkon munkálkodhattak volna többet.

Bosszúállók értékelése: Szórakoztató. Látványos. Hatásos. Élmény. Egyszerû szavak, mégis miattuk érdemes megnézni a filmet. Két és negyedórára kikapcsol, ebben a nehéz világban nem megvetendõ teljesítmény. A színészekkel sincs semmi baj: Robert Downey Jr. kisujjból hozza a milliárdos playboyt. Chris Hemsworth a Thor óta sok spenótot ehetett. Mark Ruffalo szerintem az eddigi legjobb Hulk, Jeremy Renner pedig Legolast is leiskolázza. Tom Hiddleston Lokiként hatalmat hajkurászó öntelt, kaotikus frizurájával Nicolas Cage hajbabérjaira tör. Samuel L. Jackson komoly képpel keveri a kártyákat, míg Scarlett Johanssonról férfiszemmel mit is mondhatnék? Nagyon dögös cica, elõl-hátul meg van mindene. Kis negatívumként Chris Evans az, akivel nem tudok megbarátkozni, valahogy kevés és Amerika Kapitány jelmeze is irtó giccses. Úgy néz ki, mint egy bazári majom. Ettõl eltekintve, csupa pozitívum a film, kilenc pontot vékonyan megérdemel. Jöhet a folytatás.

Értékelés: 9/10
[Olvasd Tovább]
Kommentek:(0)

___________________________________________________

Boncasztalon A Dolog /2011/

Agos - Boncasztalon A Dolog /2011/
2012-03-20 23:49:16
[b]


A dolog ismét hozzátesz néhány kavicsot a sarkvidék mélyén százezer esztendeje vacogó ûrhajók széles útjához. Matthijs van Heijningen Jr. filmjének ez azonban csak a kiindulópontja. Hamarosan egy hatalmas barlangban találjuk magunkat, amelynek gyomrából a norvégok kutatócsoportja rádiójelet fog. A jég fogságában találnak egy nem földi eredetû lényt, tanulmányozására gyorsan az Antarktiszra reptetik Dr. Sander Halvorsont és a bájos paleontológus segédjét Kate Lloydot, akik nem sokat szöszölnek a mirelit szörnnyel, mintát vesznek belõle. A borzalmas események innentõl felgyorsulnak, a parazita jégbörtönébõl kipattan, ám e felfedezés örömétõl senki nem lesz boldog – milyen meglepõ fordulat – a kiszabadult rémség megfertõzi az egész bázist. Pedig egész barátságos csehóban lazítanak az ottaniak… Elindul a hajsza a lénnyel, az idõvel és egymással, hiszen van, aki menekülne, még azon az áron is, hogy az alakmásoló idegen elszabadul a Földön…
Egy rokonszenves fiatal nõ, egy tucat norvég kutató és az Antarktisz fagyos jégsivataga. Bezártság, hóvihar és a gyilkos rusnyaság keltette tenyérizzadás. A körömrágós para összes kelléke adott ehhez a korrekt módon elkészített horrorhoz, s amely film legnagyobb átkaként nem úszhatja meg az összehasonlítást. Akár tekintjük gyengécske utánzatnak, remake-nek, vagy éppen elõzményfilmnek, jelen feldolgozás mégis csupán kiscsicskása John Carpenter 1982-ben készült klasszikusának. A komolytalan CGI, a kevesebb vér és az idegtépõ atmoszféra satnyasága lehetett kiváltó oka lanyhuló érdeklõdésemnek. Hát igen, a kutya itt vagyon elásva. Gyorsan meguntam a fagyos a banánt, máskor meg botcsinálta fogorvos módjára a számban turkáltam. A franc se tudja miért, de a fogtömésemet piszkáltam.

A történetmesélésbe már az elején belegabalyodtam, különben is, akik még emlékeznek arra, amint Kurt Russell méretes szakállával pirítja ropogósra az alakmásoló szörnyeteget, azok téphetik a hajukat. A helyzet kísértetiesen kopírozva: valami irtó randa létforma villámgyorsan eltüntet néhány mafla tekintetû bázislakót a fenébe. Élek a gyanúval, a film készítõi kínosan ügyelhettek arra, nehogy infarktust kapjunk a rémülettõl. Olyan alamuszi nyuszi nagyot ugrik jellege van a történéseknek. Ugyanazt kapjuk frissítve, picit gyorsabb iramban, mindvégig körberajongva a Carpenter-féle változatot – mintha a forgatókönyvírók is képtelenek lennének elszakadni a régi vezérfonaltól. Mindenki gyanús, még az árnyékod is érzése – ezúttal nem tudott megfogni. Talán színészei lagymatagabbak a leszedált aludttejnél, talán hozzászoktunk már a „váratlannak” szánt fordulatok elõre számítható bekövetkeztén, de az is lehet, a jégtáblában hûsölõ szörny ábrázolása sikeredett kaotikusra. Egyetlen szóval is mondhatnám, de kettõ lett belõle: átlagos unalomûzõ.
Azért a pártatlanság védelmében hozzátenném, akadnak a filmnek nagyon jó pillanatai. Ilyen például a boncolás, aztán a fogtömések zseblámpás lefülelése is ide tartozik. Azon lehet filózgatni, hogy fõszereplõnek fiatal hölgyet választani kellõen átgondolt választás-e? A filmtörténetben akadnak iszonyat belevaló csajok, azonban Mary Elizabeth Winstead túl hamvas jelenség és csinos pofival rendelkezik ahhoz, hogy hihetõen adja a tökös és okos nõ karakterét. Egyszerûen beleerõszakolták a történet sûrûjébe, nem is tud vele mit kezdeni. Azt jobban kinézem belõle, amikor két hétig feketében gyászol, mert letörött a körme, ám rezzenéstelen arccal használni a lángszórót? Ugyan már.

John Carpenter hentesmunkáját szokás minden idõk egyik legvéresebb, legundorítóbb horrorjának is nevezni. Utolsó másodpercéig rettegésben tarja nézõjét, aki felváltva rémüldözik, szorong és rókázza le ünneplõ ruháját. Carpenter egyébként nem a saját eszével villogott, filmje az 1951-ben bemutatott A lény – egy másik világból címû horror-sci-fi vérfagyasztó feldolgozása. Lássuk, a mai fiúk a 2011-es verzióval, a félelemkeltéssel hogyan is állnak? Hadilábon, azaz alapvetõen sehogy. Teljesen sablonos, lekoptatott panelekbõl építkezõ film lett A dolog, ráadásul, a görcsös megfelelni akarás, és megvalósításának hiányosságai miatt is csak harmadosztályba sorolható.
A dolog értékelés: A fiatal rendezõ Matthijs van Heijningen Jr. elsõ kirándulása a mozi irányába olyan, mint az a leves, amelybe fõzés közben a szakácskönyvben megemlített összes alapanyagot beleszórják: lehet, hogy külön-külön valamennyi csemege, de együtt egy menzaszintre felhozott kotyvalék. A dolog ilyen film. A mûfaj szerelmeseinek éhségét átmenetileg képes csillapítani, az ínyencek jobban járnak a régi verzióval. Pedig a rendezõ saját bevallása szerint az 1982-es horror nagy rajongója, amit igyekezett túlszárnyalni. Legfõbb törekvése az elszigeteltségbõl, az ismeretlentõl fakadó félelem gerjesztette feszültség érzékeltetése volt. Célja sajnos megrekedt a gondolati szinten.

Értékelés: 6,5/10[b]
[Olvasd Tovább]
Kommentek:(1)

___________________________________________________

Boncasztalon Szellemlovas 2. – A Bosszú Ereje

Agos - Boncasztalon Szellemlovas 2. – A Bosszú Ereje
2012-03-19 23:30:55



Kelet-Európában helyzet van. A film története szerint arrafelé, pontosabban Romániában lapul Johnny Blaze, a piromániásokat izgalomba hozó, lángoló koponyájú szuperhõs. Hogy miért éppen ott és mi elõl bujkál, nem igazán bírtam rájönni, nevezzük e pocakos hiányosságot a forgatókönyv gyengeségének, vagy a sztori szempontjából mellékes tényezõnek. Ha a film gonosznak képzelt stílusához idomulok, akkor azt mondom, Nicolas Cage „rajongói” túlzott szeretete miatt húzott a sötét Balkánra, mivel legújabb filmjének minõségére még a szótárban is nehéz találni szalonképes szavakat.
Mielõtt megkapnám a szokásos vádakat, mely szerint tömve elõítélettel, durcásan, eleve negatív beütéssel néztem meg ezt a förmedvényt, le kell szögeznem, patyolattiszta lélekkel, szórakozás vágyával ültem be a moziba, alapjában csípem Nic Cage kócos fejét. Korábbi filmjeit is imádom, és még mindig jó elõadónak tartom, annak ellenére, hogy érezhetõen elgurult a gyógyszere. A lefelé ívelõ tendenciát persze boncolgathatjuk, csak éppen sok értelme nem lévén, hisz beleszólásunk dolgaiba nincs. Szerintem pocsékul választja meg szerepeit, béka segge alatt mászkál az igényesség, mindehhez egyre gyatrább színészi elõadás társul. Bizonyára az anyagiak is komolyan beleszólnak, gondolom ezért a tökmindegy mi a felkérés, csak utaljanak valamit effektus. Így indult hát a lejtmenet, s lett az egykoron ünnepelt színészbõl a moslék kategória megmosolyogtató sztárja.

További aggodalmat kiváltó tényezõ a fickó savanyú arca, amirõl szintén ódákat lehetne zengeni. A haját kivételesen hagyjuk, viszont évekkel ezelõtt gipszbe önthette szenvedõ ábrázatát, amit levakarni egy ideje nem képes. Nicolas Cage a világfájdalommal képén szenvedõ hõs, amin el lehet olvadni, eret vágni elmegy egyszer-kétszer. Futószalagon bámulni azonban olyan fárasztó, mint a hosszútávfutás gumicsizmában. Pedig jelen filmjéhez még passzolna is, ám aki sokat kiált farkast…
Nos, elérkezett az ideje, amit történetmesélésnek illik nevezni. Ezúttal viszont bajban vagyok, merthogy nem lévén. Leginkább egy gyorsan papírra hányt skicc lehet a sava-borsa. Forgatókönyvíróként heten vannak jegyezve, akár a gonoszok, mégis a sok bába között elveszett a gyerek. Rosszarcú szerzetesek, nokedli szemétládák, egy harmatos cigánylány, egy melák fekete seggû és a gyerek, kire gerjed az Ördög. Na meg Johnny Blaze keménykedik gõzerõvel, ha elkapja a szükség, lángszóró üzemmódra vált, s úgy brunyál. Nem szépítem, a történet egy rakás…

De hát mire is számíthat az ember a Mark Neveldine, Brian Taylor (Jonah Hex, Crank 2. – Magasfeszültség, Gamer – Játék a végsõkig) rendezõ párostól? Igen, akciókat. Dömpingként, rogyásig. Zúzdát és pörgõs zenét. Megkapjuk most is, kétségtelen. Stílusuk sem változott lényegében: a csihi-puhi közé beágyaztak bugyuta párbeszédeket, mintegy átkötésül, kapjon az is az örömbõl, aki szellemi táplálékra vágyik… Az elsõ Szellemlovas filmhez képest azonban visszafogottabbak az akciók. Megmaradtak jobbára a földön, kevésbé látványosak és nem igazán lehengerlõ dinamikával megcsináltak. Akad pár egészen ütõs jelenet valóban, ám a többségük eléggé egysíkú, tipikusan a B filmekre jellemzõ ész nélküli, piff-puff. Az ember-lángoló átalakulásoktól konkrétan falra másztam. Ami az elsõ filmben jól mûködött, az itt kimondottan vigyorba csábító állapot. Jól tetten érhetõ a költséghatékonyság, lényegében a spórolás. Mondhatnám úgy is, kiszagolhatták a producerek a bukta szagát. Merthogy nem teszi vitrinbe Cage jelen moziját, abban bizonyos vagyok.
A szellemlovas 2. – A bosszú ereje értékelés: Kár volna szépíteni, nagyot koppantam. Ráadásul voltam akkora hülye, hogy képes voltam külföldön megnézni ezt a maszatot. Hozzáteszem, eleve nem tápláltam vérmes reményeket, de még azokat is sikerült alulmúlniuk. Értékelhetetlen, üres tekintetû színészek az átélés legcsekélyebb jele nélkül. Nicolas Cage unott és fásult, mint aki leszedáltak. Mindehhez iszonyat gyenge, nyomokban sem lelhetõ rendezõi koncepció társul gyaka történettel. S akiknek hiányzott a 25-ös szuperhõs listáról A szellemlovas, megérkezett a válasz: Johnny Blaze-t még A Macskanõ is körberöhögi. Nyilván, szellemlovas körökben tájékozott fanok most jól szétszednek ízibe, de legalább hosszú életû leszek. Az utóbbi hónapok messze leggyengébb produkciója, még a nulla pont is megfordult a fejemben. Hej, Nic Cage! A Nemzet aranya 3, talán még mentheti pokolra jutott híredet! Isu! Még DVD-n sem.

Értékelés: 3/10
[Olvasd Tovább]
Kommentek:(0)

___________________________________________________

Boncasztalon Az Erõ Krónikája

Agos - Boncasztalon Az Erõ Krónikája
2012-03-19 23:27:25



Hessegettem a gondolatot, mégis, legalább tízszer jutott eszembe a következõ: A kockázatok és mellékhatások tekintetében kérdezze meg kezelõorvosát, vagy gyógyszerészét! A kamera idegbeteg rángatása komoly kockázatot jelent, mellékhatásaként émelygés és szédelgés léphet fel. Bizony, idõnként súlyosabb szövõdmény is lehet a tele gyomorral moziba totyogó jutalma. Még az is megtörténhet a nézõvel, hogy az a fura érzést kiváltó ragacsos-langyos lötty, ami a háta közepén araszol lefelé, a mögötte ülõ vacsorája. Tanácsom tehát a következõ: Ne pacalpörkölttel a bendõnkben nézzük meg a filmet!
Egyszer, egy szép napon, valaki, talán egy háborús tudósításokat komáló, számítógépes játékok tömegén pelyhedzõ, pihent agyú atyafi kitalálta, hogy a felvevõ eszköz hisztis mozgatásával, szemcsés és életlen képek váltogatásával lehet fokozni a borzalmat, s lenyomható a nagyérdemû torkán a valóságot imitáló, dokumentarista jellegû „remekmû”. A recept piszkosul bevált, amitõl én menten Ideglelést kaptam. Egy fecske ezúttal nyarat csinált: Ideglelés 2., Cloverfield hírhedt elrettentések a témában. A kézikamerás technika kiteljesedéseként a Paranormal Activity idõközben már háromrészes sorozattá érett, s veszélyes közelségben a negyedik epizód is. Jajj a lakásban bóklászó szellemeknek! Akad még film a tarsolyomban, említhetem a mûfaj egyik gyöngyszemét, az Atrocious címû horrort. Hm. Még ez a legjobb. Hányinger a köbön, hiánycikk lett a papírzacskó, örömtáncot lejtenek a szemészek. Kedves nézõ! Hová gurult el a jojód, az a fránya szemgolyód?

Közös az elõbbi alkotásokban a roppant életszerû állapotok megidézése. Azt hiszik, nekem még az életben nem volt kamera a kezemben? Így aztán elképzelésem sincsen, mire föl a rajongás, a rohanás, hogy mindig, mindent rögzítsenek? Fõleg ez az Andrew gyerek indulhatna az izgága kamerabuzi kategóriában, simán kitúrná a profikat. Szinte már részévé válik a szerkezet, harmadik szeme, ilyesmi. Föl is vesz mindent, mert neki úgy tetszik. Kamerát tol a haverok képébe, az a trendi manapság. Velem biztosan nem tehetné meg. Az ötödik percben úgy szájba törölném, hogy fogai kiesési rangadót játszanának a bennmaradásért. Közben lepukkant cuccát 500 dollárosra váltja, addig anyja vidáman haldoklik, apja meg a szokásosan tapló eset. A „kõkemény” drámához az amerikai filmekbõl rogyásig szánkba rágott iskolás klisék szolgálnak támogatás gyanánt. Ne titkoljuk. Unalmas és fárasztó a film elsõ húsz perce.
Aztán felpörögnek, beindulnak az eseményekkel. A srácok ízlelgetik az ERÕ hatalmát. Afféle fapados Szupermenek lesznek, botcsinálta Yodák, de Kenobi is maga alá nyúlna örömében, ahogy lebegnek körülöttük a tárgyak. Kipróbálják, kiélvezik mindazokat a lehetõségeket, amiket amúgy mindenki megtenne. Õrült és eszementen jó mókák követik egymást futószalagon. Hiába, fiatalság, bolondság. A film vicces és legjobb pillanatai. Talán a humoros irányban kellett volna nyomulni …

Ám nem így történik. A nagy erõ nagyobb felelõsséggel jár, mondaná Pókember. Én pontosítanám hálószövõ barátunkat. A felelõsség hatalomért kiált és minél nagyobb a hatalom, annál nagyobb az elmebaj. Andrewnál elszakad a cérna és a film átmegy erõs zúzásba. Változik a rendezõi koncepció is: az addigi egyszemélyi kamerázgatás simán megbukik. Belép a külsõ világ. Az akciódús finálét már térfigyelõk, rendõrautók kameráinak szemszögébõl figyelhetjük, meg mindenhonnan.
történetrõl annyit tudok írni, mint újabban általában. Vagyis semennyit. Kiszámítható, triplán sablonos. Törések a sztoriban, logikai bukfencek, néha a számítógépes animáció is rakoncátlankodik. Az a gyanúm, a színészifjak tehetsége is felsülne egy alsó tagozatos színjátszó szakkörben. Mégis, a felsorolt hiányosságok valahogy jól állnak, amolyan sete-suta, megbocsájtható bájt adnak a produkciónak.

A produkciónak, amelynek szerintem nagyobb lett a füstje, mint a lángja. Kétségtelenül, akadnak benne jól megcsinált jelenetek. A látvány tisztességes, ám a szûkös költségvetés fékezõ erõként hatott. Néha humoros, fiatalos lendületet vesz, máskor a bugyutaságtól kapartam a falat. Erõsen érezhetõ akár a rendezõ, akár az elõadók játékában a tanácstalanság.

Az erõ krónikája értékelés: Nézzük a leltárt. Ami nem jött be: a virtustáncot járó kamera – kapásból mínusz két pont. Csapnivaló színészek, remek ötlethez nuku sztori társul, részemrõl sok-sok kérdéssel. Tetszett a közepén látható lükeség és a végsõ rendrakás is olyan pluszt adott, mintha normális filmet néznék. A film játékideje egyébként meglepõen rövid. Kitámolyogva a moziból, még bõven marad idõnk. Például egy pacalpörköltre.

Értékelés: 5,5/10
[Olvasd Tovább]
Kommentek:(0)

___________________________________________________

Boncasztalon John Carter

Agos - Boncasztalon John Carter
2012-03-19 23:20:05



A nikkelbolha Marson pattog
Mérges vagyok. Azt hiszem, nehéz tiltakozni azok véleményével, akik szerint a filmben keményen benne van a bukta lehetõsége. Hollywood mára már mindent csontig lerágott, nehéz újat, akár történetekben, akár vizuális megjelenítésben kitalálni. Hiába piszkálták meg Edgar Rice Burroughs Mars történetét, én még sem a különlegességet véltem felfedezni Andrew Stanton rendezõ nagyköltségvetésû filmjében, mást. Mintha kedvenc mozijai elõtt tisztelegne, azokból koppintva gyúrt volna egy kétórás alibifilmre valót. Se nem egyedi, se nem különleges, csak John Carter. Egy év múlva ennyi marad emlékeinkben.

Tisztelgés a kedvencek elõtt, írtam imént és valóban. Perzsia hercege, Avatar, vastagon föllelhetõ Indiana Jones motívumok mellett, akkora Star Wars fíling vágott hókon, hogy ki kellett támasztanom a fejemet. Persze, a látványra amúgy nem lehet panasz. 250 milliós költségvetésbõl már illik letenni valamit az asztalra. Mégsem áll össze az egész egységes, szemkápráztató élménnyé, amihez a várt 3D hatás gyengélkedése csak rádob egy lapáttal. Most már tényleg befejezhetnék a parasztvakítást, a nézõk pofátlan kizsebelését.
A történetre egyébként sok panaszom nem lehetne, kivéve annyi, hogy a harmincadik perc táján már kevésbé tudott lekötni. John Carter hirtelen a Marson találja magát. Persze lakói nem így hívják, meg ne kérdezzétek minek, a rosseb emlékszik rá. A bolygó népeinek, történelmének összes nyavalyáját a képembe zúdítják. A sok kiejthetetlen névtõl konkrétan agyvérzés kerülgetett, emellett fárasztó módon tolják az információt, hamar elveszíthetjük a fonalat. Konfliktusok hegyén-hátán, ember legyen a talpán követõje. A fõszereplõ nikkelbolhaként pattog párat, közben megmenti a környék egyetlen valamire való nõjét. A szokásos civakodásokat követõen szerelem és gonoszok halvány ármánykodása. Mind emellett dúl a harc: a négykezû, soklábú állataikon támadó Avatar zöldségek küzdenek a két táborban háborúzó tetkósokkal, akik szintén marják egymást ezerrel, a békéhez, úgy tûnik, egy esküvõ jól jönne. John Carter pedig bekavar és a nap hõse lesz.

Történet ügyileg tehát pofás a káosz, mégis a karakterek egyenesek, mint a bot. A megszokott rinyálásomat hagyom is, úgymint a cselekmény szövésének finom árnyalatai, szerepüket fejük búbjáig átélõ színészekkel, körömrágós izgalommal és a nézõt gondolkodásba ejtõ csavarokkal. Noha a végén próbálkoznak valami hasonló esetlenséggel, legyen a jutalmuk egy gyenge vállveregetés. Egyébként miért is várhatnánk mást egy csakis a látványelemekkel operáló akció kalandtól, mint a biztosra menés taktikáját? Jól bevált sablonok, szirup és méz langyos variációja a legjobb altató. Idõnkét lagymatag csaták dörrenéseire riad az addigra békésen szunyókáló nézõ.
Mert én bizony untam. Néha kicsit, máskor jobban. A Disney hagyományaihoz híven ismét egy korhatárra hígított „bébi kalanddal” lépett elõ. Az idõnként érezhetõ gyerekes szájbarágás mellett nyilván tömeges öldöklésekre és szépen kivitelezett hattyú halálára nem számíthatunk. A férfias keménységek is inkább papírtigrisek óvodai nyávogására emlékeztetnek, az akciók amolyan tessék-lássék pofozkodások, a dumák pedig kulturáltan jól fésültek. Én nem tudom, azért egy jó anyázást szívesen elviseltem volna.

Szóval, nagykorúság helyett combosodtak a látványban. Dögöljön meg a lovam, ha képi világ nem David Lynch 1984-es Dûnéjét juttatja az ember eszébe. A John Carter és Frank Herbert remekmûvébõl készült film közötti hasonlóság ugyanakkor szembetûnõ: mindkettõ nagyléptékû, egyedi fantázia világgal bíró, amiket mozivászonra plántálni, úgy, hogy hiteles, érthetõ és szórakoztató maradjon, meglehetõsen nehéz feladat. Ebbõl a nézõpontból nézve, elhasaltak mindketten.
John Carter értékelés: Ennyit szapultam, aminek tök egyszerû oka van. Mindig beleesek az elõzetesen magasra tett mérce csapdájába. Márpedig koppanni magas lóról érdemes. Tehát ne kerülgessük a lényeget. A John Carter sajnos tök átlagos produkcióra sikeredett, amit még az egyébként bosszantóan fásult és bárgyú tekintetû színészek átlag alatti teljesítménye tovább is ront. Persze, vegyük figyelembe véve a célközönséget is, nekik biztosan az év filmje. Be-be! Én már láttam!

Értékelés: 6,5/10

[Olvasd Tovább]
Kommentek:(0)

___________________________________________________

Boncasztalon Alkonyat – Hajnalhasadás 1. Rész

Agos - Boncasztalon Alkonyat – Hajnalhasadás 1. Rész
2011-11-28 00:16:15



Emlékeim szerint, az utolsó másodpercet az Avatarban már elsütötték, nem? A Hajnalhasadás 1. része mellesleg az Alkonyat-saga messze legrosszabb epizódja, eddig. Csak nehogy a második fele alulmúlja… Nehéz pozitívumot körmölni egy olyan moziról, aminek kétharmada kerüli az izgalmakat, aminek felébõl árad a nyálas szirup és a giccs, s ami olyan unalmas, mint egy adótörvény. A legjobban a rajongókat sajnálom, mert számukra kötelezõ vetítés. Még azt is megkockáztatom, hogy Bella és Edward, no meg a farkasgyerek által kavart szerelmi háromszög legújabb fejezetét sírva visítozzák végig. A kevésbé elvakultak legfeljebb eret vágnak, magukon. De valami szépet is mondjak. A menyasszonyi ruha és a nászágy világít a Cloroxtól!
Amennyiben a történetbe bonyolódunk, három részre oszthatjuk. Lássuk.

Elsõ fejezet: Az esküvõ. Összecsõdítve a násznép, töményen bugyog a romantika. Mézédes tökörészés folyik itten idõhúzás jeligével. Álmosító módon és hihetetlenül gyenge tálalásban. A rokonság köszöntõ dumával stand-upol, lelkizés és fülig érõ vigyor. Komolyan mondom, tessék figyelni az órákat! Vagy harminc percet elcsesznek a nagy semmivel.

Második fejezet: Rió. A nászút. Az ember napsütötte tengerpartra számít, formás csajokra és a város gyönyörû látképére. De nem. Csókolózás és nyalakodás minden fronton. Izgalmi faktorként a szerelmesek sakkozgatnak. Mint egykoron a Karpov-Kaszparov partikban. Majd lerágtam a körmömet. Ám az elsõ figyelmeztetõ jelek is feltûnnek: rászedtek ember!

Harmadik fejezet: Szülés. Kezd magához térni a film, egy kis mozgalmasság. Bekeményítenek dráma vonalon. A trükkmesterek hamusovánnyá varázsolják Bellát, kezd hasonlítani egy korai Ripleyre. Mivel valami harapdál a pocakban, ezért jutott eszembe a Nostromo hõse. Akciókban reménykedõknek szomorú hír, néhány perces alibi püfölgetés akad az egész filmben.
Bill Condon rendezõ elkövette a hibát, hogy Stephenie Meyert, az Alkonyat-könyvek íróját filmje közelébe engedte. Aminek következménye egy szigorúan fiatal csibék szája íze szerint rittyentett produktum lett. Vadulásnak semmi jele, pedig vámpírok és vérfarkasok õsi gyûlöletébõl joggal számíthatnánk vérözönre. Lehetne dobálózni nagy szavakkal, mint beteljesülõ szenvedélyek, árulás és tragédia, de érzésem szerint az egész csak egy felfújt léggömb. A története ingatag lábakon áll, az igazi mély érzelmek tolmácsolásához elõadok is kellenének. A Robert Pattinson, Kristen Stewart, Taylor Lautner trió annyiban különbözik napjaink celebjeitõl, hogy képesek három érzelem és két mondat összefüggõ ábrázolására, ami még Alkonyat filmek béka segge alatti nívójához is kevés. Mert hiába a dráma, ha nem párosul átéléssel. Mindhiába a keménykedés, amikor vért csak transzfúziós zacskókban látunk. S mindhiába a méteres farkasok, ha csak futkosni képesek.
A hiba persze bennem van. Nem tudok örülni annak, amikor palimadárnak néznek. A Hajnalhasadás 1. része Harry Pottert követõen két részben készült. Bár jöhetnek a hivatali rizsával, tudniillik, szükséges a dupe epizód a sztori szárnyalásának kibontásához, hogy minél hitelesebben átadhassák a könyv hangulatát, biztos így is van. A prózaiabb magyarázatban jobban hinnék. Hatalmas pénzek lesznek ebbõl, mert sokan megnézik, abban bizonyos vagyok. Nekik mindegy mit kapnak, a rajongó az a balek, aki rózsaszín ködben lát mindent. Igen, javarészt a tizenéves lányok lennének a film becserkészett áldozatai. Nekik szinte mindegy, mi mozog a képen, a Hajnalhasadás számukra az év eseménye. Erre bizseregtek már hónapok óta, egyfajta álcázott agymosás lett számukra a vámpír fiú és a bágyatag tekintetû leányzó szövevényes szerelme. Most lehet elõvenni ismételten a könyveket, újabb vetítésen repetázni, kitrécselni a barátnõkkel az eseményeket, és várni türelmetlenül a tényleges befejezést. Bolygónk másik fele pedig csak ámul és értetlenül vakarja a kupáját. Na, ja. Õk azok, akik már elmúltak tizennyolc évesek. Én is így vagyok. Kinõttem már a vihogós lányka korszakomat.
Alkonyat – Hajnalhasadás 1. rész értékelés: Egy régi vámpírmondás szerint kétféle ember van. Az egyikbõl már szívtak vért, a másikból majd fognak. A Hajnalhasadás 1. része is ilyen vérmes próbálkozás, lehet szeretni, meg utálni. Én inkább csenden haldokoltam alatta. Összeszorított fogakkal, de rendületlen kitartással. Az idõ ólomlábakon vánszorgott, egy perc elõre, kettõ hátra. Gondoltam, túszul ejtem a mozigépészt, követelésem csupán annyi lenne, ugorjunk elõrébb a filmben. Úgy a végére. Finoman szólva sem lettem rajongója. Már elõre félek a második felétõl.

Értékelés: 5/10
[Olvasd Tovább]
Kommentek:(0)

___________________________________________________

Boncasztalon A Három Testõr

Agos - Boncasztalon A Három Testõr
2011-11-18 00:26:51



A XVII. század hajnalán járunk. A térkép szerint Magyarország nyugati határa Svájc, a Habsburgoknak annyi – a történelmi hitelességrõl meg ennyi. Miután az öreget meggyilkolták, az ifjú XIII. Lajos lett Franciaország királya, egyébként nyálasképû paprikajancsi. Richelieu bíboros harmatos ábrázattal keveri a paklikat, majdhogynem ásít párat. M’lady De Winter (Milla Jovovich) cicijei alulról megtámasztva, hogy mindenki lássa, nem szilikon. Az ármánykodók oldalán feszít még a tenyérbe mászóan gizda Buckingham hercege. Orlando Bloomra mindent lehet mondani, csak azt nem, vállaival szétfeszíti az ajtószárfát. A jók megsegítésén vitézkedik a három kardforgató. Athos, Porthos, Aramis olyan kevés, mint az Áfás-számlát nyújtó örömlány. A negyedik bajkeverõnek elkönyvelt D’Artagnan egyszerûen pimasz és öntelt. De pofátlanul fiatal, ez az egy elõnye. Kiskorában apja mindent megengedett neki, csak egyet nem: a gázcsapot.
Jó utálatos kezdés, gondolhatja a Tisztelt Olvasó, amelyben egy rosszindulatú firkász feltûnési viszketegségét próbálja meg rátukmálni a közönségre. Egyáltalán nem errõl van szó, sõt, a károgást félretéve még valamennyire tetszett is Paul W. S. Anderson munkája. Igaz, nem a Kaptár franchise túlértékelt színvonalán dübörögnek a testõrök hazát menteni, s zombikat sem találhatunk. Legfeljebb agyhalottakat, mert a veszély komolyan fennáll. 105 perc önfeledt lazulást követõen hülyébbek leszünk a nagy átlagnál. Nekem is sikerült lemenni hídba – bár az ember úgy hiszi, pompásan szórakozik, másnap esik le a tantusz, itt valami nem gömbölyû. Mondhatnám úgy is, A három testõr legújabb feldolgozása nem más, mint klasszikusok gyalázása.
Azzal nem merek elhozakodni, hogy a filmet látva Alexandre Dumas kitérne a hitébõl, Leonardo da Vincit pedig röhögõgörccsel szállítaná a mentõ az elsõ útba esõ diliházba, mert a rendezõi felfogás ennél kacifántosabb. Mellesleg oltári nagy mázlija is van a direktornak. Talált néhány feneketlen zsebû producert, akik képesek voltak 75 millió dollárt eltapsolni a rendezõ elképzeléseinek megvalósítására. Tény, valamilyen szinten jól gazdálkodtak. Nincsenek “A” kategóriás világsztárok, kiknek gázsija fölemésztené a költségvetést. Helyette bevetették a látványfegyvert, ami mûködik is, meg nem is. Tényleg, elsõre az ember eldobja az agyát, a pompás kastélyok, kertek, korhûnek tûnõ jelmezek láttán. Kicsit olyan a film kiállítása, mint a rovott múltú pulykáé. Feltûnõ, hivalkodó, de amikor levetkõzik, még furulyával sem lehetne elõcsalogatni a kígyót. Érthetõbben fogalmazva, a 3D már megint vegytiszta átb…ás, alig néhány jelenténél érezhetõ apró mélységábrázolás. Ejnye, ejnye! Ideje lenne már fölhagyni a térhatás kamu etetésével.
S ha már a kajálásnál tartunk. A három testõr a legismertebbek közé tartozik. Nyilván, valamilyen szinten célszerû Dumas történetére felfûzni az eseményeket. Nyomokban ragaszkodtak is hozzá, a kötelezõ jelenetek mind-mind visszaköszönnek. Viszont elkövették a merészséget, hogy korszerûsítették, felrázták a régi mesét. Nonstop akciót, a legidiótább helyeken történõ párviadalokat, agyatlan kalandokat rittyentettek, egy másodperc megállás sincs. Tetõfokként a léghajós égi csata, tessék kapaszkodni! Mûködik az ármány és szerelem faktor is, mivel A három testõr mozgatórúgója nem is lehet más. Mindehhez feszes ritmusú zene szolgál talpalávalóként. Egyébként tök érdekes, majd ugyanilyen muzsikája van a Fertõzésnek is. Mi következik mindebbõl? Föltalálták az univerzális tam-tam zenét, minden filmhez gyorsan bevethetõ. Fékezõ erõként ott kotnyeleskedik a korhatár-besorolás, ezért tömeges vérfürdõket, kifröccsenõ beleket, a kardozás veszélyessége okán fellépõ halálozásokat ne várjunk, csak tessék-lássék szöszmötölés folyik, roppant harciasnak álcázva. A célközönsége ez által belõve. Konkrétan: a pelyhedzõ állú kamaszok és barátnõik számára lesz tapsikolósan élvezhetõ a mozi, az éltesebb évjáratnak bejöhet – a kijárat.
A három testõr értékelés: Talán nem én vagyok egyedüliként, akinek dilemmát okozott a Fertõzés/Testõrök duóból melyiket is válasszuk hétvégi mozinak találós kérdése. Mindkettõt túlélve: egykutyák, azaz mégsem. Míg a pandémiás mozi a túlzott komolykodásával altatja el nézõjét, addig A három testõr populárisabb és szórakoztatóbb. Ugyanakkor Paul W.S. Anderson filmjébõl sem a zsenialitás csapódik ki, egy hét múltán feledésbe merül. Színészei átlagosaknak alig mondhatók, nem alkotnak maradandót. Milla Jovovich is két kilóval több púdert használ – hiába, mûködik a kor. Karakterei simán kétdimenziósak és a sztori is hagy bõven kivetnivalót. Mégis, van bája és mulattató marhaság.

6,5/10
[Olvasd Tovább]
Kommentek:(0)

___________________________________________________

Boncasztalon A Mestergyilkos

Agos - Boncasztalon A Mestergyilkos
2011-11-18 00:19:02



Az akciós sztorik mindig is érdekelték a filmeseket, hiszen segítségükkel könnyedén ripityára lehet verni egy teremnyi embert, a kidolgozott izmok és a mindig célba találó fõhõs látványa még a legnyugodtabbakat is felizgatják, hát még az izgágákat. Rengeteg ilyen mozi készült, így nem meglepõ, ha többségük a feledés homályába vész. Bár pozitív példákat is könnyûszerrel sorolhatok, s amely érdemes megnézni listára, most A mestergyilkos is felkerül. A mestergyilkos – ez a cím bizony mesterképzés nélkül is elég kölcsönzõsen hangzik – tegyük hozzá, a film az 1972-es, Charles Bronson-féle õskövület újrakódolása, divatos szóval, remake.
Egyébként kit is tisztelhetünk a bérgyilkos kurzusban részt vevõ nebulóban és ki a hidegvérû oktató, a szereposztás alapján nem kunszt kideríteni, így meghagynám a felfedezés örömét. Maradjunk annyiban, Jason Statham urat kedvelem, mert kiszámítható, pontosan tudom, mivel rukkol elõ. Bosszúállás, nyolc napon túl gyógyuló maflások, felugató géppisztolyok és tömeges ólommérgezés. Marcona tekintetétõl lefüstöl a gatyám, mimikája Steven Seagal a négyzeten, hölgyek pedig szikárra aszott hasára kacsinthatnak. Legújabb kori verõlegények fontos mutatója az egy percre jutó elhalálozások száma is, de mindennél lényegesebb sugallni, éppen melyik gyártó laptopját favorizálja hõsünk. Szomorú történet ez, tovább ne ragozzuk.

Talán kiérzõdik soraimból némi cinikus irónia, amely nem a filmnek szól. Egyszerûen fárasztó, hogy amerre nézünk, szinte mindenütt remake-be botlunk. Korunk filmes tendenciája, ez van. Hollywood kifogyott ötleteibõl, alkotói válságban, netán jó érzékkel lovagolja meg régi idõk sikereit, elemezhetnénk bõven. De lehet, csak lusta dög az egész társaság. Ettõl még A mestergyilkos kellemes csalódás, átlagosnál jobb akciófilmhez van szerencsénk! Stathamnek sikerült átlépni A szállító filmekbõl ismert figuráját és a színészre egyébként is jellemzõ, beskatulyázott izomagy mosolygásra ingerlõ színvonalát. Érdekes mondatra sikeredett elõbbi, végig azon izgultam, hogyan keveredek ki belõle. Ugyanakkor hiányzik belõle Charles Bronson hûvös eleganciája és profizmusa.
Nem tagadom, dolgozik bennem kettõsség. Sznobként játszva agyamat, hirtelen lobbal minõsíthetném nézhetetlennek, akár. Errõl azonban szó sincs, olyan inkább ez a film, mint a gyorséttermi étel: az ember lenézi és cikizi, de azért szépen megeszi. Fogyaszthatóságát ezennel köszönjük Simon West rendezõnek! Fegyencjárati magasságokban ugyan nem röpköd, de látszik törõdés a portékán. Velem meg olyasmi történt, ami akciófilmmel nem sûrûn: izgultam. Nem egy jelenetnél vettem észre, megfeszült a hátam, szaporábban vettem levegõt, ökölbe szorult mancsom. Nem, nem infarktus kerülgetett, csupán hatása alá vont a film. Tulajdonképpen nem mutattak semmi eget rengetõt, dobták csokorban az unalomig ismételt kliséket, viszont azt marhára jól. Nagyon valóságszagúra sikeredett akciók követik egymást. Semmi túlreagálás, csak elvétve néhány speciális effekt. És ami jól fogható, beáldoztak pár agysejtet a sztori gördülékenysége érdekében. Ezért különösebb logikai bukfencet, ordító baromságokat hirtelenjében nem is tudok mondani.

Akad azonban két dolog, ami mellett nem mehetek el. Legjobban az zavart, hogy teljesen számûzték a humort. Piciny sziporka, élcelõdés dobott volna élvezeti értékén. Példának hozhatnám Stallone moziját, A feláldozhatókat. Ádáz akciók közepette, úgy csesztették egymást, majd szétszakadtam a röhögéstõl. Tudom, nem akcióvígjáték, de akkor is. Aztán hiányzik lelkemnek egy bájos menyecske látványa. Persze, A mestergyilkosban is fellehetõ Statham atyai ágán lovagló jófenekû, azonban a nõ olyan kevés, mint Statham hajában a dauer.
Mivel pörgõs akcióról van szó, a színészi produkciók nem egekbe szökellõk. Jason Statham hozza szokásos formáját. Semmi plusz, nuku mínusz. Rutinból, kisujjból. Nyilvánvaló, Shakespeare-i nagymonológot ne várjunk tõle, rövid tõmondatokkal intézi dolgait, többnyire. A másik bajkeverõ, Ben Foster ellenben többet nyújt. Nagyobb dinamikát, széles spektrumban kisugárzó érzelmeket sugároz, érzõdik, jobb színész. A melák Ork olyan meleg, hogy tenyérrel vasal, mégis Foster és a tagbaszakadt csávó élet-halál küzdelme a film legjobb pillanatai közé tartozik. Donald Sutherland szerepe rövid, ám ikon múltjára támaszkodva, köszöni, jól van.

A mestergyilkos értékelés: Imént a Stallone mozihoz hasonlítottam. Majdnem azonos szinten járnak, de mégsem. Kapunk egy jól felépített, feszültségekre alapozó mozit, de nem érzek semmi pluszt, amitõl egyedivé, emlékezetessé válna. Jobb a tucat átlagnál, nem lehet kérdés. A pontozásnál hezitáltam, de kapott egy hetest, remélve, ebbõl nem készül majd remake.

Értékelés: 7/10
[Olvasd Tovább]
Kommentek:(2)

___________________________________________________

Boncasztalon A Fertõzés

Agos - Boncasztalon A Fertõzés
2011-11-16 09:34:35



A következõ tünetek észlelésekor azonnal keressük fel háziorvosunkat, vagy gyógyszerészünket! Általános levertség, nyirkos bõr, magas láz, száraz, szamárköhögés jellegû tutulás. Végstádiumban szánkból buggyan elõ pezsgõtablettákra jellemzõ, epilepszia gyanús habosítás. Akkor már mindegy, szólt a kakukk, mert kinyiffant az agyunk, mivel a pusztító vírus ily galád módon gyûri le áldozatait. Villámnál is gyorsabban, Távol-keletrõl indulva, szerteszét a világ országaiban repeszt a halál. Milliós nagyvárosokban terjedve tizedel a járvány – hozzá képest a Spanyolnátha, a SARS, vagy a Madárinfluenza múló rosszullétet okozó apróságok. Gyógymód, védõoltás nuku. A szakemberek tapogatnak, mint tót a p…n, s mire védõruhába bújnak, a halottak száma sok-sok millió. Sicc, nem nyúlni semmihez!!!
Így indul biztatóan a Fertõzés, sulykolják a 16325. filmes feldolgozásként a képembe, mire lehet képes egy mikroszkópikus gyilkos. Metropoliszok nyüzsgõ utcái néptelenednek el egyik pillanatról a másikra. Második nap, harmadik nap, negyedik nap. A száz akárhányadiknál már fogadásokat kötöttünk, ez egyszer végre kipusztul az emberiség, de nem. Elõkerül a semmibõl a megváltó vakcina, lottósorsolás mintájára kapják meg a szerencsések. Hurrá! Sztoriról csupán ennyit, kicsit bõvebben is volna kedvem részletezni, egyedüli bökkenõ, még nagyítóval sem található. A készítõk mentségére felhoznám, nem semmi fejtörést okozhatott számukra, hogy a világjárvány kipattanását, tombolását mennyire realisztikusan ábrázolják. Rányomulhatnak-e a véres köpködésekre, gusztustalan rókázásokra, a haldoklásra stb, stb, illetve, a mimózalelkûeknek is fogyaszthatóbb megoldást válasszanak? Az utóbbival rukkoltak elõ, ami végül is nem baj. Miért is lenne, ha kihasználnák a fokozatos építkezés, a globális krízis okozta lehetõségeket, az egyre növekvõ társadalmi feszültség következményeit és az általános elképedést. Azokat a ziccereket, amelyek egy vírusfilm kötelezõ velejárói lehetnek, úgymint: szájmaszk, kihalt utcák, fosztogatások, felvásárlási láz, Nemzeti Gárda, karantén, gondterhelt kutatók, meg egyebek, nyilván ki nem hagyhatták, éltek is a lehetõséggel, de mértékkel. Szerencsére, az olyan blõdségeket, mint amit tavaly a H1N1 körüli felhajtással a hatóságok világszerte és idehaza mûveltek – reptéri hõkamerás ellenõrzés, drámai hangon oltásra buzdító „falusi” fõorvosok – kihagyták. Egyébként is, ki az a mafla, aki beveszi, hogy a ragályos kór terjedését megakadályozhatjuk egy kamerával?
Eddig nincs is baj, a lejtmenet eztán következik. Érdektelenségbe fulladó, fordulatokat még csírájában sem ismerõ történet, amit igyekeznek mellékszálakkal cifrázni, pattogós ritmusú zenével megtámogatni. Csak éppen se nem izgalmasak, se nem eseménydúsak a történések, inkább tessék-lássék idõhúzás jellegûek. A sokirányú kapkodással, helyszínek és országok kétpercenkénti váltogatásával nem a tempó gyorsul, hanem követhetetlenné, töredezetté válik a történet. A káosz persze nagy úr, viszont melegágya az értetlen nézõi tekintetnek. Érintõlegesen bedobnak több járványokkal összefüggésbe hozható aspektust. Állatok terjesztik-e, terroristák, netán valamiféle fegyver? Aztán megpengetik a gonosz gyógyszerlobbi ármánykodását, de mindent hagynak két mondatot követõen a fenébe. A tanácstalanságot mintegy tetézendõ az egyébként parádés szereplõgárda enervált teljesítménye. Fásult ábrázattal lézengenek, átélésnek alig látható jelével. A legszembetûnõbb Matt Damon felháborítóan gyenge mutatványa, kivel, miután közlik szerettei halálát, körülbelül olyan érzelmeket produkál, mint egy ruhásszekrény. Komolyan meglepõdtem a csávón, csak ennyire képes? Szerepe szerint jön-megy közömbös tekintetével, az istenért sem akar megbetegedni, néhány félmondattal elintézik és kész. De a többieket is megrázatnám egy kis villanyárammal, hogy élénkebbek legyenek. Jude Law különösen kiakasztott, marhára irritáló karakterével. Mellékesen szólva, annak is borogatás járna, aki akciónak, thrillernek, sci-finek meg minek nem képzelte a filmet. Egyik sem igazán jellemzõ, leginkább kronológiába szedett dokumentumfilm utánzatra emlékeztet.
No, hát, így lett a Fertõzésbõl a kiaknázatlan lehetõségek filmje. Bizonyára alkotóiban is felrémlett a gyanú, hogy valamit rohadtul eltoltak. Én ezen felismerésük szikrájának könyveltem el az utolsó kemény másfél percet, ami derengést ad az elsõ nap, ki az elsõ beteg, virológusokat, vírusfilmeket örökké izgató mágikus kérdések megválaszolására. Sajna, túlzottan nem erõltették meg agyukat a magyarázattal, ezzel az erõvel, akár egy réten száguldozó éti csiga is lehetne a pandémia forrása.

Fertõzés értékelés: Nem kertelek, ebben az évben a legnagyobb filmes mellényúlás. Hiba lehet bennem van, mert egy jó hírû rendezõ (Steven Soderbergh) vezetésével összetrombitált, többször bizonyított színészek (Matt Damon, Gwyneth Paltrow, Kate Winslet, Marion Cotillard, Jude Law és Laurence Fishburne) felvonultatásával készülõ mozitól jóval többet vártam. A végeredmény lelombozó: totálisan kiszámítható produkció, amelyet majdnem olyan unalmas nézni, mint a kerítésen száradó festéket. De ez semmi Matt Damon játékához képest, akinél szürkébb képzõdményt régen láttam a mozivásznon. Nem egy Vírus, nem Az Androméda törzs, leginkább semmi sem. Olyan ez a film, mint a menzák gulyáslevese. Az összes összetevõje a tányérban, csupán két apróság hiányzik: a gulya és a lélek. Nem tudok hat pontnál többet adni.

6/10
[Olvasd Tovább]
Kommentek:(0)

___________________________________________________

Boncasztalon A Lopott Idõ

Agos - Boncasztalon A Lopott Idõ
2011-11-16 09:27:53



A film címe roppant találó. A Lopott idõ villámsebesen elcsórt száz percet az életembõl. Pedig csak egy lépés volt részemrõl a kitörni készülõ utálatosság. Amennyiben levonnánk nettó hosszából a meredt karbámulásokat, valamint az idõ mértékegységeinek minduntalan szajkózását, kapnánk egy húszperces némafilmet. Szerencsére a helyzet jóval szívderítõbb, mivel Andrew Niccol filmje akció/sci-fire szomjazó véremet csitítva, keményen hiányt pótol, még az egyébként színes idei felhozatalban is. Ügyes keveréke az elõbb említett mûfajoknak, megszórva apró nyomozós szállal. Ha röviden összefoglalhatnám a lényegét: igazán élvezetesre sikeredett lóti-futi, izgalmas versenyfutás az idõvel.
A történettel sokadikként nem untatnám a nagyérdemût. Mert, bár látszólag komoly mondanivalóval vagdalkoznak, ha levetkõztetjük a portékát, csupán fikció marad. Nyilván, amerikai filmrõl beszélünk, ezért felfedezhetünk némi maszlagokkal tûzdelt bölcselkedést, amit értelmezhetünk a hatalmat gyakorló elit, valamint a társadalmi rend bágyadt, nem éppen szívderítõ kritikájaként is. Egy pofon a világgazdasági válságnak, túlnépesedés, szomorú történet ez. A sztori a valamikori jövõbe képzelhetõ, de elhelyezhetjük cselekményét egy alternatív univerzumban, vagy nézhetjük párhuzamos világban játszódó rabló-pandúr mozinak. Justin Timberlake lenne a nemes lelkû, fokozatosan megvilágosodó idõbandita. Mellészegõdött cicamicaként Amanda Seyfried muris szoknyában, tûsarkú cipõben, szálanként elgereblyézett vörös parókájával és vastagon kipingált szemeivel nyargalássza végig a filmet. Iszonyat vicces, amint az akciók közepette még kócos sem lesz. Persze, muszáj szedniük a nyúlcipõket, nyomukban az Idõrendõrség. Percrablók okoznak kellemetlen pillanatokat. Karjukon fényreklámokat lepipáló óra figyelmeztet a maradék idõre, egyszóval kutyulás van rendesen. Felettébb szokatlan eseménydússág a mostanában csak a látványosságra gyúró, ám az izgalmat még csírájában is kerülõ tömegbutulások mezõnyében. Ugyanis a Lopott idõ nem kevés körömrágós jelenettel büszkélkedik. Bizony, akad vastagon a történések során, amikor megfeszül a gerinc, ökölbe rándul a kéz, és ránk tör a szapora… szívverés.
Ami negatívan megkarmolt, az a gettó világa. Azt rögtön gondoltam, hogy itt nem valamiféle szögesdrótokkal kerített, õrtornyokkal megtûzdelt nyomortelepet kapunk, de nem is azt láttam, amire számítottam. Ténylegesen a munkásosztály gürizik emitten a mindennapi betevõ idejéért, persze reménytelenül. Durva lenne a magyar viszonyokhoz hasonlítani… Kormányunk tagjai nem nézik meg a filmet, ugye? Kapnának még tippeket… A lenullázódás, a halál mindennapos esemény, akár a nagy sietség. Szegények úgy rohannak veszettül, mint a csípõs paprikával bekent fenekû kutya, csak éppen a kilátástalanságuk okán fortyogó elégedetlenséget nem érzem elég átütõnek. Drágább lett a kávé, nõtt az idõhitelre a kamat? Ugyan má, erõtlen morgás, aztán mennek tovább. A klasszikusan vett nyomornegyedek baljós világa, a szutykos gatyában, füvet szívó, bûnözõ pernahajderek képe ebbe a filmbe nem is passzolna, finomabb eszközökkel operálnak. A látvány és a megvalósítás leginkább egy lelakott lakótelep sivár hangulatát idézi, de a gettó lakói semmiképp sem nyakig retekben mászkáló õsbunkók. Kicsivel több izzadtsággal, megtört tekintettel hitelesebb lenne.
Az idõvel történõ seftelgetés, az életkorokkal való játszadozás egyébként eléggé ötletes és bizarr ahhoz, hogy jóféle mozit lehessen köréje rittyenteni. Nagy örömömre éltek is a lehetõséggel. Tették annak ellenére is, hogy a rendelkezésre álló színészanyag szájából két összefüggõ mondat kipréselése is komoly teljesítmény. Na persze, ki is várhatna Justin Timberlake öltönyre szabott fazonjától emlékezetes alakítást? Színészi eszköztára rövidebb a hajánál, de fogalmazhatok úgy is, karakterétõl nem vágódtam hanyatt. Mentségére szóljon, szerepe nem is kíván különlegeset, leginkább futni kell, de azt nagyon. Engem Jason Statham-David Beckham-Wayne Rooney közös többszörösére emlékeztet, meg ne kérdezzétek miért.

Az akciókkal egyébként nincs probléma. Nem szaggatják szét velük az istrángot, mértékkel megcsináltak, viszont dübörög bennük a feszültség. Jók a verdák is, és a pörgõséget is alaposan megtámogatja a zene. Sok filmnek jellemzõje, hogy szereplõik fingani sem tudnak széllel szemben, pláne mobiljaik nélkül. A telefonos pofázásokat ezúttal háttérbe szorították, már ezért egy plusz pont.

Lopott idõ értékelés: Az átlagtól jobb, nem is lehet vitás. Bakker! Mekkora sztori! Utolsó pillanatáig lehengerlõ, sodró lendület jellemzi. Ám az egészet beszürkülés fenyegeti, mert nem a legjobb színészeket választották. Nem célom egyiküket sem cikizni, de úgy kilógnak, mint kínai ruhából a minõség. Összességében azonban nem okozott csalódást. Egy erõs hetest megérdemel. Haha! Most három percet elloptam az idõdbõl kedves Olvasó!

7/10
[Olvasd Tovább]
Kommentek:(1)

___________________________________________________

Boncasztalon A Majmok Bolygója: Lázadás

Agos - Boncasztalon A Majmok Bolygója: Lázadás
2011-09-18 22:34:47




Rupert Wyatt hálás témához nyúlt, amikor letette voksát a majmos elõzményfilm elkészítése mellett. A bemutatása óta eltelt idõszak a rendezõt igazolta. Bátor stílusával, feszült atmoszférájával, a szerepekre kitûnõen megválogatott színészeivel könnyedén megfelelt mind az akciók, mind a drámák, mind a minõségi sci-fire vágyakozók igényeinek. A fantasztikum területét egyébként felszínesen érinti. Miért is? Napjainkban a laboratóriumokban nem kutatnak, hanem megrendelésre gyártanak. Kéznyújtásra a hihetetlen és ez rémületes. Félek, a filmes fikció és a valóság közeli kapcsolatba kerültek. Palackban a szellem, bármikor elszabadulhat. A majmok bolygója: Lázadás azért príma mozi, mert megmutatja hogyan. Kértek banánt?
Fricskát is ad Hollywood mindenható urainak, nem is picit. Amikor a hírek arról szólnak, mennyit kilincselnek az önmagukat istennek képzelõ sztárrendezõk dollár százmilliók reményében, jön egy nyeretlen kétéves és 93 millióból, szinte „apróból” rittyent kasszasikert. Nem ördöngösség, csak határozott elképzelés, jó forgatókönyv, hiteles aktorok kellenek a dicsõséghez.

Terjedelmi okokból nincs mód arra, hogy kb. húszmilliomodikként bõvebben leírjam a történetét. Annyit azonban elmondhatok, az 1968-as „õsfilmhez” vezetõ utat alaposan kikövezi. Végére könnyedén vágjuk, miként lesz az emberiségbõl veszélyeztetett, értelmileg a büdös zokni szintjére süllyedt faj, evolúciós selejt. Faágakon kurkászó rokonainkból pedig komoly intelligenciával bíró lények, a teremtés koronái. A kiinduló pont mi is lehetne más, csakis az Alzheimer-kór.

A sztori eredetiségétõl nem veri földhöz seggét egy majom sem. Mégis, bár lerágott csonk jellege van, az idõnkénti „összedobáltsága” ellenére is élményszámba megy: a nézõt az elsõ pillanatától rabul ejti ideges hangulatával, markánsan megrajzolt, emlékezetes karaktereivel, akiket elsõ osztályú színészek játszanak elsõ osztályúan, továbbá az érzelmi állapotok széles skálájának ábrázolásával. Jól kitaláltak, csak elvétve túlzók az akciójelenetei, amikre nem lehet ráfogni a mellkast döngetés vádját. Az ilyen alkotásokra szokták mondani angolul, hogy pure cinema, azaz színtiszta, tömény mozi.
És valóban, A majmok bolygója: Lázadás, nem csupán a blockbusterek szintjére hajaz, több annál. Mélyen szántó mondanivalójával karcol morális dolgokat. Felsorolni sem könnyû, aki látta, bizonyára kérdések tömegével szembesült. Hány és hány szempontot, különbözõ érdeket kell figyelembe venni a döntések meghozatalában? Joga van-e az embernek – bármilyen nemes is a cél – állatokat alávetni kísérletezés céljából? Hol a határ, amikor megálljt kell parancsolni? Rupert Wyatt filmjének erénye, hogy árnyalt portrét rajzol Ceasarról, befogadó családja tagjairól, és több fontos szereplõrõl, beleértve a majomtársaság jó néhány tagját.

Mielõtt tovább folytatnánk, néhány negatívumot meg kell említenem. Leginkább szembetûnõ a digitális ábrázolás elnagyoltsága. A majmok mozgása valahogy darabos, nem jön ki az a légies könnyedség, amit egy ugrándozó szõrcsimbóktól elvárhatunk. A gorilla és az orangután már jobban „megcsinált”, mégis azt kell mondanom, az egész majomseregen érzõdik pici “számítógépszag”. Nem kirívó hiányosságokra kell gondolni, hamar meg lehet szokni. Véleményem szerint a „tutira menés” csapdájába is belesétáltak. Nem gyõzöm hangsúlyozni a drámaiságot, a vívódásokat, ugyanakkor a túlzott megfelelni akarás kiszámíthatóvá teszi a történéseket.
A szereplõgárda jelen esetben külön sorokat igényel. A hús-vér elõadók közül a fiatal James Franco viszi hátán a produkciót, sokoldalú tehetség. Mûvészi eszköztára szélesebb az áradó Dunánál, mi több, azokat pazar megbízhatósággal hozza. Alzheimeres apját alakító John Lithgow annyira élethûen adja elõ a szellemileg leépülõ embert, amire legjobb szó a döbbenet. A Csillagkapu: Atlantisz sorozatból ismerõs David Hewlett az utálni valóan tahó szomszéd. Jók, de a világ mégsem körülöttük forog. A majomarc mögé bújt Andy Serkis körül már inkább.

A fõ/anti/szuperhõs egyértelmûen Ceasar. Szegény arról nem tehet, hogy okosabbra sikeredett egy ötödikesnél, egyszerûen örökölte eszét. Élete sem egyszerû. Wil (James Franco) még újszülöttként hazaviszi, szinte gyermekeként neveli, családtag. Korlátai vannak. Ott a póráz. A fáramászáshoz is engedélykérés a gazditól. Akkor most hová tartozik? Emberekhez? Nem. Ott vannak a sajátjai. Csimpánzok, orangutánok és gorillák, közöttük elsõ lehet. Az alfahím. Vagy mégis az emberekhez? Akik felnevelték, de csalódást okoztak? A szabadság utáni vágyakozás minden önálló tudattal rendelkezõ élõlény vágya, neki is. Elképesztõ õrlõdésnek lehetünk szemtanúi. Hûvösen, számítóan mérlegel, a tekintete félelmetes. Aztán átbillen, és ha csak teheti, megakadályozza a vérontást. Erõteljes durvulásra mellesleg ne számítsunk, érjük be néhány méretes fog gazdájának morgásával.
A majmok bolygója: Lázadás értékelés: A vicc az, mennyire lekezelték. Korai magömlés volt a károgó sajnálat. Egy feszültséggel, mérsékel látvánnyal megpakolt elõzményfilmet csináltak. Azonban látható apró alkotói tanácstalanság is, a nagy szabadulás utáni hídmászásban elvesztek a gorillák a ködben. Kevésbé rébuszokban pofázva, mintha puhítottak volna a legvégén, netán megijedtek? Zenéje is lehetne valami epic dallam, de nem. Ettõl még jó film maradt, 2011-ben az egyik legjobb. A hév is magával ragadott, összességében magas pontszám a jutalma.

8,5/10
BEMUTATÓ ITT:

http://www.youtube.com/watch?v=i-aywMfNwGE
[Olvasd Tovább]
Kommentek:(1)

___________________________________________________

Boncasztalon Zöld Lámpás

Agos - Boncasztalon Zöld Lámpás
2011-08-13 00:43:59


Yoda mester bizony foroghat a sírjában! Oly hosszú idõn keresztül oktatta tanítványait az Erõ használatára, mindhiába. Tanítása egycsapásra idejét múltnak látszik. Változott a világ, súlyosabb szavakkal kell barátkoznunk. A smaragdzöld akarat és sárga félelem a legújabb sláger neve. A Zöld Lámpások pedig az Univerzum védõangyalai. Amolyan galaktikus békefenntartók. Erejük akaratukon, gyûrûjükben és a tartozékként kapott lámpa nevezetû energiaforráson múlik. Gondolhatjuk, mázsás teher nyomja bögyüket, errõl Frodó, a rutinos gyûrûhordozó tudna bõvebben elmélkedni. Ki nem találnánk, de galaktikus veszély is fenyeget, mégis, ahogy lenni szokott, a fontos dolgok Amerikában dõlnek el…
Úgy néz ki, Martin Campbell (A sötétség határán, Casino Royale) filmjének nagyobb füstje lett a lángjánál. Amikor annak idején a Zöld Lámpás tervérõl olvastam, úgy véltem, hogy ebbõl még akár jó is kisülhet. Azt feltételeztem, a hollywoodi álomgyár egykaptafára gyártott szuperhõsei közé mintegy vérfrissítésként érkezõ arc más dimenziót képvisel, több lehet kollégáinál. Nem így történt, helyette egy szerencsétlen álarcossal gyarapodtunk. Mint film sem forgatta ki sarkából a világot. Önmagát keresõ, gyengécske akció-fantasy. Van egy sanda gyanúm, nem csak az én gyomromat feküdte meg. A filmrõl már az ötödik percében kivilágít amerikai mivoltának összes rákfenéje. Elveti a sulykot, felszínes és bugyuta. Próbál könnyed lenni, gyakran arányt téveszt. Röviden: eléggé elbaltázott. Persze, mondhatjuk úgy is, egyáltalán nem rossz unalomûzõ, csupán hazai bemutatóját kellett volna körültekintõbben megválasztani. Amerika Kapitány után az egész sebbel-lobbal összedobott fércnek tûnik, pedig a gondosan epillált mellkasú hústorony sem túlzott eredetiségével verte szét az eget. A hõsképzés természetesen pöccentésre mûködik. Se perc alatt lesz a szabályokra tojó repülõpilótából bolygónk megmentõje. Zöld csóvát húzva repül a végtelen ûrben. Szuperhõsökön edzõdött lelkemet mégsem hozza lázba. Hisz könnyen kiismerhetõ sztorival, ezerszer látott sablonokkal operál. Sajnos, belesimul Hollywood aktuális irányzatába. Remake, sokadik folytatás, illetve az örök gyöngyszem: képregény feldolgozások.
A fenti kép a társaság ballagási tablója. Szépek az egyenruciban, ugye? Pedig a gyökerek egészen 1940-ig nyúlnak vissza. Ekkor pattant ki az isteni szikra Bill Finger író és Martin Nodell rajzoló minden bizonnyal pihent agyából. Történeteiken generációk nõttek fel, nyújtott kikapcsolódást kicsiknek és nagyoknak, s lett a Zöld Lámpásból a DC univerzum egyik legismertebb alakja. Picit helyesbítek, Amerikában lenni nagy felhajtás, öreg kontinensünkön talán kevésbé esnek hanyatt. Na mindegy, amit az iskola budijában két slukk között elolvasnak, már jó alapot teremthet egy film készítéséhez, gondolhatták a Warner Bros. fejesei. Komoly összeget, mintegy 200 millió dollárt pumpáltak a projektbe. Ehhez dobtak még vagy 100 millát a marketing költségek, bátor fickók, tizenkilencre lapot kértek. Az eredmény már ismeretes: mérsékelt siker, infarktustól elzöldült producerek és a filmet darabjaira szaggató firkászok.

Ami még nem lenne baj, mindannyian tudjuk, a kritikus az az állatfajta, akinek attól lesz boldog napja, ha elronthatja mások szórakozását. A nagyobb gond ott kezdõdik, amikor a készítõk – szintén követve a trendeket – beleszerettek saját szépségükbe. A látvány verjen le mindent elvét követve, bevetették a nehéztüzérséget, csak éppen bakot lõttek. Nyilván botorság hasonlítgatni, de képi világát tekintve simán lealázzák az elmúlt hetek szuperprodukció. Néha túlzásba is vitték a gyönyört, aminek következtében erõsen érzékelhetõ a „mesterségesség”, a mûviség. A harsány zöld is idõvel megfekszi az ember gyomrát, amit tetéz a sok rizsa. Mert információból nincs hiány, zsibbasztás történik itten, szektorokba zápul az ember agya.
A mondanivaló tehát egészen gigantikusan galaktikus, mint ahogy a gonosz is. Kapunk egy vicsori fogazatú, irtó rusnya szörnyet, földi segéderõként meg egy metamorfózisában diadalittas torzpofát. A jófiú oldalán a hegyes fülû – olyan érzésem volt, mintha Robin Hood paródiából lépett volna elõ –, egy Troll, meg a két lábon mászkáló rettenet, valami hal. Mindehhez a már jól megszokott szerelmi szál csapódik, harmatos humor és anime filmekre emlékeztetõ kivitelezés, a végeredmény emiatt igencsak kétes. De hát milyen is lehetne, ha forgatókönyvet akár egy számítógép is írhatta volna, annyira megszokott. Az alkotók védelmére legyen mondva, ismét úgy megy a pusztítás, óvatos durvulással, hogy még a pelenkások is befogadják. Az egyik gyenge pont tehát itt van, kinek is szóljon a film? Olyan ínyencségek, mint a jellemábrázolás, netán virtuóz alakítások a luxus kategóriáját képezik. Karakterfejlõdés? A gonosz gonoszabbá válik, a jó meg jobbá.

A színészi teljesítményekrõl szintén nem sok jót mondhatok, még az egyébként tehetséges Peter Sarsgaard is meglehetõsen átlagosat produkál. Ryan Reynolds majmolja a Top Gun vagány szépfiút, majd jelmezre pattan, és afféle Superman utánzatként hozza a világmegmentõ hõst. Blake Lively dögös macska, de a színészettel hadilábon áll. Mark Strong a kõkemény vezér, komolykodik rendesen. Tim Robbins pályafutásának mélypontján, tõle ilyen gyatra elõadást még nem is láttam. Mint akinek fogalma sincs mibe csöppent. Forgatás után lehetett pár keresetlen szava ügynökéhez. A szerepek egyébként senkinek nem jelenthettek komoly kihívást, s amikor a párbeszédekben már három bõvített mondat is bravúrnak számít – elképzelhetjük, mennyi szürkeállomány pusztult el a lázas szövegtanulásban. Ráadásul, mindvégig megvolt az érzésem, hogy a zöldséges komolytalanság mögött véreset izzadtak a készítõi. A görcsösség pedig soha nem vezet jóra, leginkább ettõl ijed meg az ember.
Zöld Lámpás értékelés: Rendesen lehúzóra sikeredett beszámolóm nem a fikázás jegyében íródott. Ennyit ér, ez van. Viszont ne feledjük, a Zöld Lámpásnak ott a helye a közönségfilmek népes táborában. Nyári blockbusternek készült, annak pedig nem kis nehézséggel, de megfelel. Egy bizonyos: nem szánt túl mélyen, dühítõen gyerekes, viszont tûrhetõen látványos. Lehetne lendületesebb, picit realisztikusabb és a humort is nagyobb kanállal adagolhatnák, és még sorolhatnám a hiánylistát. Azonban egy nézést megérdemel.

6/10
[Olvasd Tovább]
Kommentek:(0)

___________________________________________________

Korábbi bejegyzések -->