Vegyes érzelmekkel vágok bele, de végre legyõztem az összes ellenérzésemet a blogírással kapcsolatban. :)
Kicsit amolyan "nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek" (Karinthy) érzésem van.
Férjem halála óta (5 éve) kisebb nagyobb megszakításokkal vagyok tagja netes társkeresõknek. (Igen többnek, de ezzel úgy vagyok egy kicsit, mint Woody "Az összes vallás számára adakozom. Nem akarom egy merõben formális aprósággal elszúrni az örök életet.")
Sokszor elgondolkodom én is azon, hogy aki a komoly kapcsolatra való törekvés álarca mögött csak arra kíváncsi mi a kedvenc pózom, illetve, hogy lenyelem-e nem is tudom mit gondolnak. Mindegy korrekt és egyértelmû, ha felvállalja mit akar és ekkor egy világos döntéshelyzetbe hoz, nem rabolja el a lelkem és nem kecsegtet további reményekkel. Az elsõ "szereted a popsi-szexet? :)" üzenetnél mérhetetlenül felháborodtam, és úgy döntöttem, ha csak ez jut hát sodrok egy méter kötelet :)))
Aztán volt alkalmam megtapasztalni a másik már fentebb aposztrofált esetet is és azon nehezebb volt túljutni, így jutottam arra a következtetésre, hogy tulajdonképpen a maguk módján egyszerû megkeresõk nem futnak felesleges köröket, így tulajdonképpen hálával tartozom nekik.